Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

val, mint én; nagyralátásában kishitű, de nézeteiből kizökkenthetetlen — amilyennek magamat tudtam. Nálam valamivel fiatalabb férfi, akin a történelem éppúgy elverte a port, mint rajtam. Negyven éves volt, amikor első játékfilmjét elkészíthette, én harmincnyolc, amikor első kötetem megjelenhetett. A so- kattűrtek nehéz emlékfüggönyén át figyeltük egymást, ő elnyűtt fakír-arcán a lefelé görbedő ázsiai szemekkel, én a napról napra elesettebb nagybeteg levegő után kapkodó türelmetlenségével. Neki elmondhattam, miként láttam magamban Don Juan halálát s mivégre nem képzelhettem el másként. Rebbenő érzékenységgel követte rögtönzött előadásomat arról, ami regényhősömben izgatott, s ami — úgy rémlett — őt is megbabonázta. Abból, amit mondott, kivehettem, hogy nem kíván színpompás nagyoperát rendezni a frenetikus látványossággal kecsegtető anyagból — pedig gyanakvásomban épp ettől tartottam. Kérleltem: fontolja meg, ha már Sevillában és környékén akar filmezni, nem lenne-e célszerűbb, a feladat lényegére összpontosuló megoldás fekete-fehér képekben ábrázolnia a csak szellemi valójában megragadható történetet, melynek cselekménye merő látszat, a megérzékítés fortélya, s célja pusztán eszmék megtestesítése. Áltörténelmi fikció, összecsendülései fájdalmas diszharmóniának alárendelve — aranyfényű markolat-díszítmények egy iszonyatosan kipróbált kardon.

A filmnek színesnek kell lennie — magyarázta Huszárik —, különben nem lehet eladni. De van már olyan japán anyag, melyen fátyolosak az árnyalatok, s azok nem térítik el a figyelmet harsány látványossággal. Legyek nyugodt, érti mit akarok; ő sem akar mást. De, hogy kialakuljon benne a szcenárium (amiből én csupán az elhangzó szövegek megfogalmazását vállaltam), egy időre el kell felejtenie a regényt.

Mi sem természetesebb — véltem —, meg aztán amúgy sem felejtheti, amíg forog benne s zaklatja a képzeletét. A szöveg tömörsége, s annak látszata, hogy részei megmásíthatatlan vonatkozással kapcsolódnak az epikai események rendjébe, valamennyire más közegben is biztosítják félre nem érthető stílusát. Elmozdíthatatlan, mint a francia mondattani szabályok — csitítottám aggályaimat —, mint a consecutio t empor um; nem tűri a szétzilálást.

De oly beteg voltam, hogy nem hagyhattam későbbi mondanivalómat az időre. Huszárikra bíztam tehát mindent, amit el tudtam mondani a Don Juan halála vázlatairól. Abban az immár nyugodt tudatban, hogy ha meghalok is mielőtt elkészül a film, számon tartja majd az elmondottakat, és gondolkodási képességére meg föltétien stílusérzékére hallgatva, folytathatja és befejezheti müvét — s így valamiképpen félbemaradt regényemet is.

Ekként lett a Don Juan halála a kettőnk tulajdona; ha volna ezoterikus jogvédelem, bízvást neki ítélhetné a befejezetlen könyv megírásra váró részének fele szerzői jussát. Huszárik Zoltán hirtelen halála után erre a belátásomra emlékezve hárítottam el — műtétre várva, a kórházban — egy fiatal filmrendező ajánlkozását. Ingatag arányérzéke lehet. Azt képzelte, elvégzi majd, amit kiváló pályatársa el sem kezdhetett. Mintha Tolsztoj szerződést kötött volna a kiadójával egy megíratlan regényre, s halála után egy másik tollforgató avval az igénnyel lépett volna föl, megírja helyette ő.

Együtt-gondolkodásunk heteiben föl sem merült, hogy Huszárik szíve előbb szakad meg, mint az enyém. Nem volt beteg, halálának nem voltak megállapítható előzményei. Ügy ment el, mint akinek eszébe jut valami halaszthatatlan teendő és szó nélkül elsiet egy társaságból.

417