Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

De a barátság a meghitt Ítélő közelségének vágya és öröme. S az elégtétel, amiért elviseljük.

Fenntartás nélkül azt sem állíthatom, hogy én voltam 'barátja Don Jüannak. Már az előbb említett akadályok miatt is nehezen fogadhattam barátságomba — nehezebben, mint ő engem, mert a helyzetemben lappangó megalá- zottság vdszolygóvá tett, mint a púposokat. És idegenkedtem a magányától, mely nem törődött az enyémmel. Talán nem is tudott róla.

Érezhette, hogy szerettem — s hogy nem szerettem őt. Nem valószínű, hogy érdekelte volna, miért. A fogadalmak, a célok, a föltétien .eszmék megszállottjai nem is gyanítják, hogy életük nagyratörő mintás zerűsége és makacs eltervezettsége mennyire értelmetlen a szemlélődök számára, és mennyire bosszantó. Mint egy tébolyult színész, ,aki a szolgálójára is csak versben tud ordítani... ó, ezek a tragikus hősök, akik egy .pillanatra sem tudnak kilépni a szerepükből, akik sose tudnak nevetni rajta! — lehet-e ilyenekkel barátkozni?

Remélte, sajnos, hogy megbízhat bennem. Persze eszébe sem jutott, hogy engem ez a nagyúri .bizalom gyötrő tisztességgel illet öreg napjaimra. Bármiféle bizalom terhes — a puszta őszinteségé is az, mihelyt egy lélek elmondhatatlan kínját próbálja megmutatni, zavaxbaejtőn, mintha a fekélyeit tárná fel valakinek, aki nem orvosolhatja őket. Don Juan ennél többet kívánt tőlem. Ha beérte volna a kívánsággal, hogy olvassam el rettentő beszámolóját és óvjam meg a ikallódástól! Gondjaimba venném, és megosztva vele vénségem ketrecét, elkínlódnék veszélyes természetével, mint egy ajándékba kapott fenevaddal. De megmagyarázni azt, ami nem magyarázható, mivel a más élete? És mentegetni, meggyőződésem ellenére!? Ma már ismerem Don Juan Tenorio gondolatait: nem az enyémek. Hogyan vállalhatnám őket? És minek védelmezzem a tőlem idegent?

Talán mert a világ nem változó minőségéhez 'képest Don Juan kivétel volt: nem törődött bele, hogy létünk olyan, amilyen. Talán ezért kell vállalnom nemcsak bizalma kényszerítésére, hanem szívbéli alázattal, hogy — amennyire ezt másféleségem engedi — mentegessem tévelygésének példátlan történetét.

Próbálgatásomban feszélyez a rámtestált bizalom nagyúri természete. Amikor egy grand kér valamit a pártfogoltjától, maga a kérés megtisztelő, mert nem parancs, ami lehetne; épp udvariasságában, kéréssé finomulva kötelező. A nagylelkűségtől nehéz megtagadni valamit. Ezért sem szeretem a főurakat: mindig csak kértek, sose követeltek tőlem; ellenvéleményeimet figyelmesen meghallgatták, holott rámszólhattak volna, fogjam be a szám; oly halkan, és tisztelettudón hatoltak kiszolgáltatottságom légkörébe, mint idegen felekezetű- ek imaházába a művelt utazók. Don Juan tudta, hogy utálom ezt a főúri, udvariasságot, mely elfátyolozza a hatalom durvaságát, de mindig úgy, hogy valami azért kitessék belőle; gyakran szabadkozott, amiért nem egy szolga közvetlenségével ostromolja barátságomat, csak instálva, finoman. Tőle hallottam, hogy én a szolgák közvetlenségétől még hevesebben undorodom, mint a főúri tapintattól — pedig igyekeztem titkolni előtte e gyengeségemet, még a kocsisával is cimboráltam, hogy megtévesszem. Ám a kocsis nem akart cimboráim velem, és Don Juan kinevetett.

— Nem szereted a magamfajtát, Grácián, de ki nem állhatod a közembereket — te Spanyolhont szereted mint ideát! Nem Andalúziát, nem Kasztíli402