Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Kabdebó Lóránt: "Vonzások és választások" - Babits és barátságai (tanulmány)

vány. Az összes formai iskolázottságon túl így a legfontosabbat kapja a tanítvány, költészete nagy témáját: az emberi kapcsolatok örök-kegyetlen küzdelmét.

A liberális elveken felnőtt Babits belső pedagógiájában is ezekhez az elvekhez ragaszkodott: olyan „kommunitást” engedett meg, amelyben a mester-tanítvány viszonyt az egyenrangúak együttélésévé emelte. Annyira tömény együttlét ez, hogy az adott-kapott sebek előbb-utóbb elviselhetetlenné teszik az együttlétet. Ez történik majd Németh László esetében is, és ebben őrlődik a költővel együtt — feloldhatat- lanul! — évtizedekig Török Sophie is. Alkat és politikai, esztétikai okok azután még tovább szakítják a volt barátokat; vagy: a szakítás megkeresteti azokat az egyéb különbözéseket is, amibe fogódzva vitába szállhatnak? Circulus vitiosus.

Amilyen sorsszerű volt a Szabó Lőrinccel való találkozás, olyan véletlen az ösz- szefonódás Illyéssel. Ennek dokumentumait is ismerjük Téglás János iskolai dokumentum-kiadványai jóvoltából.

Illyés nem költőnek készül, hosszú kerülők útján lesz azzá. Nem is kerül Babits költői iskolájába. Párizsból hazatérve Kassák Dokumentumának munkatársa, a Nyugathoz is Osvát hívja, még állást is ő szerez neki. Így is emlékezik: „Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy — nehezebbfejűségem folytán — csak később, már halála után. Szerkesztőhelyettese voltam, majd szerkesztőtársa, végül szerkesztőörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk.”

Eleve különböző pozícióból indultak, és úgy keresték az egymás felé vezető utakat, de Illyés tartózkodó természete révén soha sem merészkedtek egymást sébző közelségbe. Illyés első írásai Babitsról nem a bennfentes bűvészinas magyarázatai — mint voltak Szabó Lőrinc korai ismertetései mesteréről —, hanem a messziről jött ember tapogatód zó-ismerkedő keresései. Leveleit olvasva, mégis a feltétlen bizalom él bennük egymás iránt: az újon jött versei végső megoldását Babits szerkesztői- mesteri kezére bízza. Nem is egyszer. És ő, a máshonnan jött ébreszti rá éppen a legjobb és legszükségesebb időben Babitsot költészete közösségi értékére: az európai távlatú nagy nemzeti költőt ő tudatosítja Babitsban, és segíti a szerkesztőt az újabb nemzedék költői és emberi példájává emelkedni. E távolról közelítés bensőséges életrajzi jelenetei: az Előhegyen készül Babits párnapos vendéglátása mellett a Hősökről beszélek, míg ugyanakkor Babits az Amor Sanctus latin himnuszait teremti újjá magyarul. És Illyés étlen-szomjan szalad Babitséknak felolvasni a Három öreget. „Szerényen s kissé tétován kezdte a fölolvasást, mégis valami titkos büszkeség lázásban, mint aki maga sincs tisztában műve értékével, vagy nem mer hinni benne, ámbár titkon és belülről nagyon is hisz és tisztában van.” És cserében: Babits nagy művét, a Jónás könyvét ismerteti majd Illyés előtt. A fiatalabb költőnek biztonságérzetet ad a nagytapasztalatú szerkesztő jóváhagyó figyelme, az érett mester pedig a magyar líra rég várt megújulását élvezi, a nemzeti jelleg korszerű újjászületését.

Babits, halála előtt, 1941. február 16-án, amikor már és még tud (beszélni, egy rövid időre meghívja magához Szabó Lőrincet. „Bizonyos időközönkint nyilván látni akar. S talán éppúgy eltelik velem minden együttlétünk alatt, hogy egy ideig a szakítás fenntartása mellett dönt. Akárcsak én. Idegesítjük egymást... Csak művészi kérdésekben értünk egyet. A legtöbb más dologban ég és föld vagyunk. Minden találkozónkra szívdobogva és örömmel megyek el már vagy egy évtizede, mintha remélném, hogy rendbejövünk. S mindig úgy jövök el, hogy nincs kedvem látni egy félesztendeig. Túlságosan bizalmatlanok vagyunk? Inkább túl sok köztünk a kényes kérdés, amit folyton kerülgetünk, közös megegyezéssel és reménytelenül.”

Szabó Lőrinc megörökíti ezt, a mindmáig ismeretlen találkozást. A feleség nincs otthon, egyetértőn beszélnek irodalomról. Eliotról esik szó például. Utóbb majdnem összetűznek a német-kérdésen: Szabó Lőrinc Babitsot tartja elfogultnak, holott valójában ő volt az.

396