Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Szabó Lőrinc: Babits betegágyánál (közöletlen írás)
Majd, mint a régi szép időkiben, szinte összekacsintanak, és az akkor már mind- kettejük jóbarátjáról kezdenek beszélgetni. Ha nem lenne a szó illetlen, azt mondanám: pletykálni. (A Babits-betegágyánál című kézirat az MTA kézirattárának Szabó Lőrinc-hagyatékában található.) Ez volt a valahai barátok utolsó találkozása. A régi hang egy-egy percre idézhette csak a régi egyiiittlét vallomásos szféráját. Végül is Babits utolsó szájmozgását az új barát figyelhette, aki oly mesterien tudta a távolsággal védeni a közelséget, az önkéntes szolgálattal összeegyeztetni a személyes szuverenitást. És a régi barát, akivel valaha a teljes belső pokolban is oly otthonosan tudott élni, végül fájdalmasan sóhajthatott csak fel A halálhír órájában: „Csak láthattam volna még egyszer! Tegnap, akárhogyan! Mert én is barátot vesztettem el benne. S most már végleg.” Ami ezután következett, az már Babits utóélete kéit barátjában. Az egyik a nemzeti költő feladatát szekértáborba szorítva vitte tovább, első lépésként — vállalva az embertelenedé világ pergőtüzét — éppen a Babitsra emlékező kötetben gyűjtve össze a nemzet humanista szellemi értékeit; a másik költészetét tőle eredeztetve, élete zárultához közel a vele való versbeli találkozás látomásában élhette át a társra találás megrendítő emberi élményét, költészete és élete átkának, a kegyetlen magánynak az oldódását: „S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.” Ma délben Babitsnál voltam. A Kisfaludy Társaság legutóbbi ülésén megigér- tette, hogy felhívom és felkeresem. A választási naptól eltekintve legalább egy éve már, hogy nem láttam és nem beszéltem vele. „Mikor érsz ide?” — kérdezte sürgetően, amikor ma telefonon felhívtam. Mindig ‘valami nagy-nagy sajnálkozás fog él, ha látom, ha hallom. Ügy látszik, mégiscsak mindig sajnálni fogom, hogy olyan kegyetlenül lehasadtunk egymásról. Feleségem szerint túlságosan sokszor megbocsátottam neki. Megbocsátottam? Ahogy azoknak szoktunk, akiket mégis szeretünk. Fáj vele lennem, fáj nélküle lennem. Valószínűleg ő is így lehet velem. Bizonyos időkö- zönkint nyilván látni akar. S talán éppúgy eltelik velem minden együttlétünk alatt, hogy egy ideig a szakítás fenntartása mellett dönt. Akárcsak én. Idegesítjük egymást, ö az öregebb, a halálos beteg, engem tehát jobban kimerít az együttlét. Csak művészi kérdésekben értünk egyet. A legtöbb más dologban ég és föld vagyunk. Minden találkozónkra szívdobogva és örömmel megyek el már vagy egy évtizede, mintha remélném, hogy rendbejövünk. S mindig úgy jövök él, hogy nincs kedvem látni egy félesztendeig. Túlságosan bizalmatlanok vagyunk? Inkább túl sok köztünk a kényes kérdés, amit folyton kerülgetünk, közös megegyezéssel és reménytelenül. SZABÓ LŐRINC 397 Babits betegágyánál
