Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Kabdebó Lóránt: "Vonzások és választások" - Babits és barátságai (tanulmány)
KABDEBÓ LÓRÁNT „Vonzások és választások” BABITS ÉS BARÁTSÁGAI Ady körül hasznos kismesterek gyűltek, asztaltársasága mint egy-egy naponta megújuló utolsó vacsora: kiszolgálják, lesik szavát, tájékoztatják, és segítik az életet elviselni. Szellemi rángjabéliekkel, mint a fejedelimék követek útján, versekkel érintkezik: levélfélét küld, széljegyzetet ír, kritika helyett üdvözlésül küldi ezeket számukra. Ha egy-egy „fejedelmi vér” leül olykor asztalához, mint tette Krúdy, a tisztelgő eszmecserén túl tisztes megfigyelőként követi a költőfejedelem mozdulatait, hogy maradandó portréban örökítse meg majd ezeket az éjszakákat. Nemígy Babits. Ö — ha csak teheti —, rángj abéliekkel veszi körül magát. Legendás már a fiatalkori indulás is: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula; a szenvedélyes levelezőtársak mindegyike ma már a magyar líra maradandó nagysága. Politikusok, filozófusok, költők következnek: Lukács György, Balázs Béla, Kunfi Zsigmond, Hatvány, de leginkább a Dienes-fiúk és feleségeik. És még az olyannyira különböző alkatú Móricz Zsigmonddal is megkísérli a maga félszeg módján a szerkesztői kapcsolatot barátsággá melegíteni, ö is akarja a Nyugat barátok körét, ő is részt vesz a közös szilveszter- estéken, amelyek nem is szerkesztőségi összejövetelek, hanem inkább megelevenedett irodalomtörténeti arcképcsarnokok. Még a tanítványok kiválasztásában is ehhez a minőségi elvhez ragaszkodik, — és szerencsés kézzel válogat. Talán az egy Kazinczy vezetett a magyar Parnasszusra annyi tehetséget, mint ahányat Babits személyes baráti környezetébe fogadott. Még az utóbb másod—, harmadvonailba sorolódók vagy a véletlenül fiatalon elhullottak is, ma is még említésre méltóak. De az igazi nagyok is hányán vannak: Szabó Lőrinc, Németh László, József Attila, Halász Gábor. Ahogy a névsort olvasom, kísértetiesen egymásra rímel a kapcsolatok végső szakasza. Mintha egy elátkozott királyfi kísértené minduntalan a lehetetlent. Mert majd mindegyik kapcsolat története egyet bizonyít: a kísérletek reménytelenek. Még a szerényebb tanítványokat is el-elkapta a lázadás, még Sárközi György is nyilvános vitára nyitotta egyszer száját, hát még az milyen keserves párharcot vívhatott vele, akit nemcsak tanítvánnyá, de feleséggé is fogadott: Török Sophie még csak el sem szakadhatott tőle életbeli alteregója, a feleség sorsát vállaló Tanner Ilonka miatt. De — talán épp ezért — ez lett a legfájdalmasabb küzdelem. Tudjuk a szakítások, szembeállások okai különbözőek, hol a történelem, hol a világnézet, hol intrika, hol alkati kérdések szóltak közbe: vaskos kötetekben lehetne mindezt dokumentálni. Nem egy esetben már meg is születtek ezek a könyvek. És azután egyszerre csak mintha az átkos varázslat szűnne, Párizsból megérkezik egy fiatal magyar pusztai fiú, Illyés Gyula, Babits olvassa újabb verseit, és az egyik fiatallal, aki akkor már bejáratos hozzá, és még éppen nem lázadt fel ellene, József Attilával üzen érte, és ő — úgy tűnik — jelenlétével megszünteti ezt a rontást. Ekkortól kezdve mintha minden megváltozna. A személyében mindinkább betegségekkel küzdő költő körül felvirágzik egy elapadt folyóirat, lakásának fogadószobája az íróváavatás szentélye lesz, az Esztergom-Előhegy-i kis ház pedig a beérkezettek zarándokhelye. Volt-e valóban valami sorsszerűség a korábbi kudarcokban, és a kései változás a kapcsolatok valamely belső különbségét is felfedi-e? Erre szeretnék röviden, a vázlatosság miatt talán túlzottan is sarkítottan választ keresni. Két, általam inkább 394
