Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 7)

„Ami igazán terjeszkedik ma, az a teoretikus értelem. Annyira, hogy ki is fogja szorítani az esszét. Az if jobbaknak nem kellenek a ti kisipari szerkesztésű mondataitok. Ok világfiak akarnak lenni, tanítványai vagy versenytársai a nemzetközileg ismert teoretikusoknak, kölcsönveszik és sajátjukká gyúrják a világműhelyekben kialakított tanulmánynyelvet. — Nem hiszem, hogy ennyire ezt akarnák a fiatalabbak. Amit kedvelnek, úgy látom, az a metaforaszerüen képzett fogalom. Az, amelyik elmenne még a versprózában is. Ezeket a fogalmakat nem a nagy műhelyek alakítják, ezek mindig „kisipari” módszerűek, egyéni leleményűek. — A képszerű-racionális, ha igazi, mindig emelni fogja a teoretikus gondolkodás szintjét. — Ahol csak fogalmi nyelv van, ott szó- és képzetszegénység van, tegnapi képek — már félmetafórák, féljelképek — kínálják magukat szigorú fogalomként. A „tiszta teória" teoretikus szegénysége, ügyetlenkedése a viszonylatokkal: „új-akadémizmus”.

*

Az okosság — az, ami csak okosság — csupán a nők és az ifjú emberek szemében olyan nagy érték. A férfi teremtő akar lenni: nemcsak eszének, hanem egész mivoltának a jóvoltából.

*

Ezen a héten két helyen is olvashattuk, hogy Kosztolányi Dezső igenis nagy együttérző volt: könnyek öntötték el a szemét, amikor megtudta, hogy József Attila nem kapta meg a Baumgarten díjat. Kételkedem abban, hogy így kellene, s lehetne bizonyítani valakinek az együttérző képességét. Mert hát mi is a díj? — kérdezném azokat, akiknek — irodalomtörténészek lévén —, mégis csak illene tudniuk, hogy mi. Olyasvalami-e, aminek az elmaradása miatt érdemes együtt sírni a költővel, vagy ellenkezőleg, netán tanácsosabb — együttérzőbb — valami mást tenni. Kosztolányi vagy bárki más magasabb humanizmusára szerintem az vallott volna, ha mélyebben elgondolkodik. Ha együttsirás helyett, valami ilyesmit mond a költőnek: „Méltó lettél volna a díjra, ám nem biztos, hogy akik mellőztek, méltók lettek volna téged kitüntetni. Búslakodj egy kicsit, s aztán kapj észbe. Tudd szilárdan: kitüntetted te magad minden díjnál nagyobb díjjal, s ez úgyis nyilvánvalóvá válik. Egész néped fog téged majd ezért kitüntetni.”

*

1946—1948: életem egyik legszerencsésebb korszaka. Költőként sokáig abból tartottam magam, amit akkor életesen és intellektuálisan megalapoztam. Kicsiben — és sűrítve — megtörtént velem akkor minden, ami egy próféciás és nem-próféciás poétával, persze ifjúval, megtörténhet. Később így a lehető legőszintébben — vagyis nem csupán savanyú neki a szőlő alapon — tarthattam vakparádénak annyi mindent, amiért más költők odavoltak. Lemondhattam — megrendülés nélkül — a költői közszereplésről, mert volt benne részem, mondva versemet köztéren, húszezer ember előtt. Lemondhattam az irodalmi estekről, a gyors megjelenésről, a hamar- nyomdafestékről, hiszen megismertem ennek is az örömét. Es voltam elemzések tárgya. Félreértettek itt is, ott is, eléggé vaskosan ahhoz, hogy később olyan nagyon már ez se hiányozzon.

*

Mindegy a versnek, hogy hol írják, kertzügban-e vagy börtönfolyosón, tengeri szigeten-e, vagy árokparton, konyhaasztalon-e, vagy kávéházi asztalon. De érdekes, visszatekintve nagyjából mégis csak emlékszem arra, mit hol írtam, vagy hol kezdtem el. Hol súgtak nekem közvetlenebbül is, a jelenlétükkel is, szilfák, vagy para386