Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 7)

tölgyek, és — mert toronyban is írtam — harangok s denevérek. Egy alkalommal — viszonylag nem is oly régen — pedig felszabadítottam magamban a vándorköltőt. Egy villámok, záporok, elborulások és kiderülések között keletkezett versciklus, írván úton, szénaboglyában, búzakeresztek között, vagy szalmakockán, behúzódva az eső elől sziklaeresz alá, s még egy villámtól kettéhasított óriásfűz kínálta faköpönyegbe is. A szemem elé kerülő, a bőrömmel érintkező „ős-szimbólumok”. Izei a szélnek, a zápornak, ízei tavaknak, nádasoknak. A magát jelentő, s azontúl még annyi mindent jelentő és jelenítő természeti világ. Natúrban és átlényegítve, és, persze, a köztes állapotokban. Míg vissza nem rántott az a másik természet, a nem kevésbé izgalmas „kultúrvadon”.

*

Már megint bántják Freudot — panaszkodik egy freudista. Aztán miért ne bántanák? A tévedéseiért is, de főképpen azért, mert útjában áll jónéhány híg, mostanában kibontakozni akaró pszichológiai irányzatnak. Például a számítógépes pszichológiának, amely olyan gépbe dugható fogalmakkal dolgozik, mint a számszerűen kifejezhető „együttműködési együttható”. („Tévedhetetlenül” megállapítva, hogy ki a nőies karakter és ki a férfias — a magnószalagra vett párbeszéd meghatározott jegyeiből!) „Bántják” Freudot márcsak azért is, mert amit ő mond, az számítógépbe be nem programozható. — Különben pedig Freud természetesen nagy „misztikus”, abból a fajtából, amelyik teljes hévvel racionalizálja a maga megérzéseit, elsősorban is a saját magában hordozott szorongások rejtelmeinek természetéről mint az emberi pszichének és magának a lélektörténetnek a természetéről való megérzéseit. Ha nem merészkedik be a szellem conquistadoraként — annak kalandvágyával, erőszakosságával, de érzékenységével, tudásával, honalapító, törvényhozó becsvágyával is — a szenvedélyeknek abba a világába, amelybe eddig csak az irodalom mert behatolni a maga eszközeivel, aligha hat annyira a kor egész emberszemléletére. Főképpen az írók és művészek szemléletére. Freudban — én így érzem — azoknak a kérdéseknek a drámai világára leltek rá annyian, amelyben az élet oly nagy jelentőségű fordulóin, a kamaszkorban és a koraifjúságban sűrűsödtek össze bennük magukban is félelmetes és izgatóan az emberi alapproblémák, tagolatlanul, beágyazva az érzelmek rengetegébe. Kinőni abból a telített zaklatottságból sokféleképpen lehet. Freud úgy próbálta belőle magát kinöveszteni, hogy el ne sikkadjon, semmivé ne legyen annak a pozitív megterheltsége: hogy kiszűrődjön abból a káoszból az ember önmegélésének mint alapélménynek az a része, amelyik az individuálisát a közös emberivel köti össze, ami az egyéni létezés történetében a közös emberi létezés történetére, annak megsejtett és többé-kevésbé átgondolható (rekonstruálható) fejezeteire utal. Ami az individuális, és annyi pozitív vággyal — s akarattal — telíthető hontalanság érzeteket a közös emberi hontalansághoz és egyben honkereséshez kapcsolja. Freud művének szigorúbban pszichoterápiái részéhez nem értek, de az azon túlmutató, egyetemes igényű és érvényű részéhez értenem kell, miként mindenkinek, aki ír. Ebben természetesen nem az van, hogy freudistáknak kell lennünk, hanem csupán az, hogy tudnunk „kell” Freudról. Idézőjelbe téve a kell szót, mivel akarjuk-e, vagy sem, úgyis tudunk róla. Üjat, vagy egyszerűen mást, csak úgy láthatunk meg az emberben, ha már áthaladtunk azokon a zónákon is, amelynek Freud — a tárgynak megfelelő szempontokból — a szerkezeti leírását, vagy ha nem azt, hát a tájleírását adta.

*

Már csak azért sem nélkülözheti a társadalom a formáiban — s azokon át a szellemében — meg-megújuló költészetet, mert nem nélkülözheti annak eszközét, a nyelvet sem. A költészet minimalistái ebből azt a következtetést vonják le, hogy akkor rajta, legyünk tisztán „nyelviek” ,„szuperverbálisak”, már-már „nyelvészeti