Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tuashia (regényrészlet Bíró Margit és Komlósy András fordításában)
zott, hogy meglátogassa közeli rokonait. A férje — mivel ellenérvül nem hozhatta fel saját féltékenységét és bizalmatlanságát — arra hivatkozva, hogy ilyen hosszú útra egy nőnek veszélyes egyedül utaznia, útitársul melléadta az öccsét és az unoka- öccsét. A hölgy lovának útközben meglazult a patkója, így az utasok betértek az említett Malakia Ninua kovácsműhelyébe. A kovács nyomban munkához látott. Az utasok ott álltak mellette, és nézték, ahogy dolgozott. — Ugye, ez az a ló, amelyet Data Tutashia két másikkal együtt Bodgo Kvalta- vától és a cimboráitól elrabolt? — kérdezte az asszonytól az unokatestvér. A hölgy felkacagott: — Levan öcsém, nem vagy te még olyan öreg, mint az én Csicsiko nagyapám, hogy mindent összekeverj! Data Tutashiának ehhez semmi köze. — De egyszer mégiscsak ellopták ezt a lovat, nem igaz? — Igen — szólt közbe a testvér — de Data Tutashiának ehhez semmi köze sincs. Razsa Szarcsimelia rabolta el, valakinek a segítségével eladta, aztán a rendőrség megtalálta és visszaadták Davitnak. — Ja igen! így volt, persze hogy így — helyeselt az unokaöccs. — Azt beszélik, Razsa Szarcsimelia megállította a járási elöljáró hintáját és úgy kirabolta a családját, hogy még a nőkön sem hagyott meg egy szál inget sem. — Ki mesélte ezt neked? — kérdezte a hölgy. — Mi az, hogy ki mesélte! — csattant fel az unokatestvér. — Hát nem a rendőrfőnök, Nikandro Kilia mesélte?! Vagy te talán nem voltál ott? Az asszony még jobban mulatott. — Most már értem, hogy kevertél össze mindent — mondta, amikor abbahagyta a nevetést. — Hogyan? — forszírozta az unokatestvér. — Ügy, hogy Nikandro Kilia azt mesélte, hogy Razsa Szarcsimelia azt üzente a járási elöljárónak: „Data Tutashiától nem félek, ezt meg ezt tettem vele, és ha nem hagysz bókén, akkor ugyanazt megteszem a te családoddal is.” És látod, mi lett ebből? Te csak Tutashia nevére emlékeztél. Meg arra, hogy ezt a lovat egyszer ellopták, összekeverted a két történetet, és a végén az lett belőle, amit az előbb mondtál. A hölgy megint kacagni kezdett. Az unokaöccs elszégyellte magát, és hogy ezt a kellemetlen helyzetet mentse, megkérdezte: — Jól van, de hát mi olyat művelt Szarcsimelia Tutashiával, amivel megijesztette a járási elöljárót? Az asszony így felelt: — Elszerette tőle a babáját; azt a nagyon szép láz nőt, a Becsuni Pertiát, azt! A testvére ezt nem hitte el: — Hol van az a taknyos Szarcsimelia attól, hogy megszerezze Tutashia szeretőjét?! Nehogy elhidd ezt. Hazugság az egész. A hölgy jobbnak látta, ha elhallgat. — Ugyan miért ne? — állt az oldalára az unokatestvér. A puskával meg a mauser-pisztollyal Szarcsimelia se bánik ügyetlenebből mint Tutashia... — Hallgass már, az isten szerelmére! A szeretőjét nem puskával meg mauserrel veszik el az embernek! Mindez úgy hangzott el, hogy a kovács is meghallja. Meg is hallotta. Közben elkészült a lóval, az utasok nyeregbe szálltak, és vidáman folytatták az útjukat. Malakia Ninua pedig nagyon hamar Tutashia tudomására hozta a hallottakat. A hír első pillantásra naivnak és nehezen hihetőnek tűnt, különösen, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az volt a célja, hogy Data Tutashiából heves reakciót váltson ki. Az efféle csalétek Data Tutashia éleselméjűsége mellett semmilyen eredménnyel sem látszott kecsegtetni. A számítás mégis pontosnak bizonyult: Za- randia egyrészt arra a klasszikus elvre épített, amely szerint „ha azt kívánod, hogy higgyenek neked, akkor mondjál elképesztő hazugságot”, másrészt arra, hogy Szarcsimelia már régen várta, hogy borsot törhessen Tutashia orra alá. Annak idején 368
