Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tuashia (regényrészlet Bíró Margit és Komlósy András fordításában)

amióta zsivánnyá lett, nem láttam, és nem is fogok vele találkozni, hacsak a szolgálati kötelesség nem kényszerít erre.

Mondanom sem kell, hogy olyan primitív embernek, mint Szahnov, az lett volna a következő kérdése, hogy milyen kapcsolatban áll jelenleg Zarandía az unokatestvérével, a zsivánnyal. Azzal, hogy előre válaszolt az előkészített kérdésre, Za- randia megzavarta Szahnovot. Az ezredesnek olyan kifejezés ült ki az arcára, mintha kihúzták volna alóla a széket, amikor éppen le akart ülni. Ezt a trükköt Zaran- dia korábban, valamilyen más szituációban már velem szemben is alkalmazta. Eljárását azzal indokolta, hogy időt akar megtakarítani. Valójában azonban az volt a célja, hogy megzavarja az ellenfele gondolatait. Szahnovnál ezt a célját maradéktalanul elérte. Az ezredes jó ideig zavartan hallgatott. Végül összeszedte magát, belenézett a papírjába és újabb kérdést tett fel:

— Igaz-e vagy sem, hogy a zsidó fivérek, akiket ön csempészkedés miatt letar- tóztatottt, egy ötezer rubel értékű fülbevalót ajándékoztak az ön feleségének?

— Így igaz! — erősítette meg Zarandia, kinyitotta az aktatáskáját, és keresni kezdett benne valamit.

Szahnov felélénkült, a főkormányzóra pillantott, rám is vetett egy elítélő pillantást, majd ismét Zarandia felé fordult, hogy újabb kérdést tegyen fel...

Erre azonban már nem volt ideje. Zarandia egy papírt nyomott a kezébe, és folytatta:

— Az akció májusban zajlott le. A vizsgálat során — ugyanazon év szeptemberében — a zsidó fivérek megpróbáltak megvesztegetni. Az ajánlatot olyan formában és olyan szituációban tették meg, hogy lehetetlen volt bizonyítani a rosszhiszeműségüket. Ha felszólítom, vagy arra kényszerítem őket, hogy az ajánlatukat nyíltabb formában tegyék meg, akkor én magam követek el bűntettet. Azzal biztattam őket, hogy az elkövetett bűncselekmény jelentéktelensége miatt testvérük meg fogja úszni két év börtönbüntetéssel, és ezzel elváltam tőlük. Három-négy nappal később, vagyis még szeptemberben rátukmálták a feleségemre az említett fülbevalót. Erről én a rákövetkező héten szereztem tudomást. Egy újabb héttel később, október harmadikén, Kutaisziben a közjegyző ezt az igazolást állította ki.

Zarandia papírja ekkor már az én kezemben volt. A közjegyző tanúsította, hogy Zarandia a jelenlétében visszaadta a fülbevalót a zsidóknak.

Most már nem bírtam tovább, elnevettem magam. A főkormányző kortyolt egyet az előtte lévő vizespohárból, és szabadkozva odasúgta a zavartan pislogó Szah- novnak:

— Un vrai Satan!

Zarandia enélkül is tisztában volt azzal, hogy ki és mi ő, és valószínűleg nem szorult arra, hogy a főkormányzó bemutassa.

— Zarandia úr, ön bizonyára megérti, hogy megbeszélésünknek ez a kellemetlen része nem volt más, mint elkerülhetetlen formalitás — szólalt meg a főkormányzó.

— Ez magától értetődik — hagyta helyben Zarandia.

Kínos csend állt be. A főkormányzó többször is rápillantott Szahnovra, mint aki nem érti, hogy a másik mitől némult el. Szahnov buzgón matatott a dossziéjában, mintha a beszélgetés folytatásához feltétlenül szüksége lenne valamelyik papírjára. Musni Zarandia módfelett elégedettnek látszott. Én azon meditáltam, hogy vajon mi célból rendezték ezt a roppant különleges és roppant titkos tanácskozásnak feltüntetett összejövetelt. Az mégiscsak lehetetlen, hogy Szahnov azért jött volna le Pétervárról, hogy ezt a két idétlen kérdést feltegye Zarandiának!

Az ezredes végre összeszedte a gondolatait, köhintett egyet és megszólalt:

— A birodalom belpolitikai helyzete haladéktalanul megköveteli, hogy az eddig sorsukra hagyott, elhanyagolt és félbehagyott ügyeket késedelem nélkül lezárjuk. Az önök hivatalához tartozó területen jelenleg tevékenykedő bandák és magányos zsiványok száma megközelíti a húszat, és az ezek likvidálására tett intézW8