Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tuashia (regényrészlet Bíró Margit és Komlósy András fordításában)
kedések eddig nem hozták meg a kívánt eredményt. Mivel magyarázható ez a helyzet? Szahnov tőlem várta a választ. Erről a kérdésről hivatalunk minden második- harmadik hónapban írásbeli jelentést küldött Pétervárra. Szahnov mindent pontosan tudott, most mégis ismét magyarázatot követelt. Igen röviden, címszavakban jelentettem a tanácskozásnak: — Ad egy: a banditizmussal szemben elavult, hasznavehetetlen módszerekkel harcolunk. Ad kettő: a harcot egyidejűleg több hivatal folytatja — a rendőrség, a csendőrség, a katonai körzet —, komolyan azonban egy sem. Az említett hivatalok intézkedései gyakran ellentétesek egymással, és ebből adódóan hatástalanok. Ad három: a banditák támogatást kapnak — a lakosság együttérez velük, és segítséget nyújt nekik —, amit mi szinte teljes mértékben nélkülözünk. Ad négy: amíg a mi oldalunkon ebben a harcban tehetségtelen, korlátolt gondolkodású emberek vesznek részt, addig a kézrekeríthetetlen zsiványok mindegyike tehetséges, bátor és tapasztalt személyiség. Sze-mé-lyi-ség! Azokat a zsiványokat, akiket személyes tulajdonságaik nem emelik az üldözőik fölé, könnyen elfogjuk: az utóbbi öt évben ötvenegy zsiványt fogtunk el. — önnek mi a véleménye? — fordult Szahnov Zarandiához. — Öméltóságának, a gróf úrnak a szavai megfigyeléseken, a rendelkezésre álló tapasztalatokon és sokszorosan beigazolódott következtetéseken alapulnak. A felsorolt megfontolásokat ezért helytállóaknak tartom. Szahnov elhúzta a száját; arcára volt írva a kérdés: „Mi szükség van ennek a talpnyalónak a jelenlétére ezen a tanácskozáson?” A főkormányzó észrevette ezt a fintort, és felpaprikázódott. Nem azért, mert Zarandia válasza nem tetszett neki, hanem mert amit én elmondtam, az csak a főkormányzó által jóváhagyott és Pétervárra több ízben is megküldött jelentéseknek az ismétlése volt, így Szahnov a fintorával magának a főkormányzónak a véleményét utasította el. — A grófnak igaza van! — szögezte le kategorikusan a főkormányzó. — Igen, magam is úgy vélem — helyeselt sietve Szahnov, elhallgatott, majd mintegy magában gondolkodva ezt mondta: — Tehát a módszereket meg kell változtatni, a banditizmus elleni harcot egyetlen hivatal kezében kell koncentrálni, a zsiványok támaszát, azaz a lakosság együttérzését fel kell számolni, és a küzdelembe tehetséges, tapasztalt embereket kell bevonná. Ez a teendő, nemde? Nem kellett nagy bölcsesség ahhoz, hogy beszámolómból az ember ezekre a következtetésekre jusson. Ezek a nyilvánvaló és kézenfekvő következtetések valójában benne foglaltattak már az általam felsorolt megfontolásokban, és amint már említettem, nem hiányoztak a Pétervárra küldött ilyen tartalmú írásbeli jelentésekből sem. Szahnov éleslátása mégis meglepett — de mint később észrevettem, azért te- kintgetett olyan gyakran az aktatáskájába, mert titokban az egyik jelentésemet olvasgatta. — Mai tanácskozásunknak az a célja, hogy kijelöljük a felmerült kérdések megoldásához vezető utakat. Felkérem a tanácskozás résztvevőit, hogy fejtsék ki ezzel kapcsolatos elképzeléseiket. — Szahnov a főkormányzóra emelte a tekintetét. — Közös véleményünk ismeretes ön előtt. A gróf úr ezt világosan kifejtette a jelentésében. Ám, ha Öméltósága ezt most meg kívánja ismételni, akkor hallgassuk meg őt. — A kaukázusi főkormányzót különleges hatáskörrel kell felruházni. Ezt követően mi a konkrét szituációnak megfelelően fogunk intézkedni, és úgy gondolom, sikereket fogunk felmutatni. — Nehezemre esett újra elismételni azt, amit már ezerszer elmondtam, leírtam és jelentettem. Falra hányt borsónak éreztem a szavaimat. Ingerülten tettem hozzá: — ö császári felsége nem fogja ellenezni, hogy a kaukázusi főkormányzó különleges hatáskört kapjon, ám ehhez a felhatalmazás szükségességéről a birodalmi csendőrség főnökének meg kell győznie előbb a belügyminisztert, majd pedig magát őfelségét. Ehhez viszont az szükséges, hogy ön teljes mértékben ossza a mi nézetünket, és kérésünk ésszerűségéről meggyőzze a csendőrfőnököt. 359