Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - László Gyula: A Szent László-legenda falképei (tanulmány)

LEILA ÉS MADJNUN TÖRTÉNETE (PERZSA MINIATÜRA A XIV. SZÁZADBÓL)

félreértés is, hogy szavaink finnugorkori — tehát őskőkori, vagy újkőkori — jelentését vetítették bele honfoglaláskorunk (tehát IX. század vége) műveltségébe, azzal a tanítással tetézve, hogy néhányszáz évvel azelőtt még vándorló halász-vadász nép voltunk. Hozzájött e sok téveszméhez, hogy műveltségünket csak a keresztény korszaktól, tehát a királyság megalapításától lehetne számítani és minden magasabb- rendű szellemi tevékenységet Nyugattól kölcsönöztünk volna. Ebben a szemléletben természetesnek hatott, hogy a jellegzetesen magyar Szent László legenda megfogalmazásánál is olasz mesterre — majd később bizáncira, németre — gondoltak3, bár egyetlen előzményt sem tudtak kimutatni hazánkon kívül, ezzel szemben mi keleti előzményeket bőséggel mutattunk ki. Ám még ez sem tudta meggyőzni a művészet- történészek többségét, hiszen beléjük idegződött meggyőződés volt, hogy a magyarságnak nem lehetett művészete. Pontosan így gondolkoztak még néhány évtizeddel ezelőtt a belső-ázsiai népekről, ám Noin-Ula és Pazyryk és a „szibériai aranyak” olyan magasrendű művészettel lepték meg a világot, amire senki sem számított, bár már ismertek voltak a kelet-turkesztáni freskók. Mindezeknél is felmerült iráni, vagy kínai művészek működése. De ne menjünk messze Keletre, elegendő emlékeztetni az Oseberg hajók faragványaira vagy az onogur-avar bronzöntés állat- és növénymintáinak elegáns, könnyed megjelenésére, hogy a „barbár” képzet eltűnjék. Az utóbbiak éppen Magyarország területére jellemzők és felfogásom szerint alkotói az első

325