Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 6.)
csak úgy, hogy mozdít a dolgok állásán. Ezeknek az elmozdításoknak, s az általuk felvetődő esztétikai problematikának azonban előbb-utóbb tudatosodniuk kell, és valamilyen fokon — a jobbaknál előbb-utóbb magas fokon — tudatosodnak is. Az a költő, aki ellenáll a tudatosításnak, úgy hogy még le is becsüli rendszerint lassítja lendületét, csökkenti művészi esélyeit. Erre főként a korán befutottak hajlamosak. Nem mernek eltérni attól, amivel sikert arattak. Sikerfüggőség: valami olyasmi lehet ez, mint a gyógyszer-függőség. * Ha valahol hajlamos volna feltételezni az ember, hogy ott aztán nincs képzőművészeti giccs, hát akkor Firenzében. Képzőművészeti nevelés? Gondolnánk, itt maga az utca nevel, a műemlékek, az utcai szobrok, s az a sok hí- resnél-híresebb festmény. De a panziók és a lakások másra vallanak. Legalább annyi giccset láthatsz itt, mint Budán, a Fillér utcában. A lakók és a tulajdonosok, a többség halhatatlan érzéke ahhoz, hogy azt válassza ki, ami csak imitálja a művészetet. Az a hallatlan biztonság, amellyel pártfogásukba veszi éppen azt, — miből is tudják ennyire, hogy az iaz —, a művészet megcsúfolására készült. A giccs olcsósága nem magyaráz meg mindent, hiszen ott van a sok éhenkórász művész, több száz vagy több ezer, aki ha csinál valamit, az azért eleven: ilyen vagy olyan fokon művészet. Kínálják is ők a magukét, ám a vevő nagy biztonsággal oda nyúl, ahol a gyönyörű hányadék van. Baljós sejtéseim a művészi nevelhetőséggel kapcsolatban. * A költőváteszt, a költőprófétát, s a költészeti (próféciát legtöbben anélkül szidják, hogy belegondoltak volna egyszer is) mit jelenthetett valaha, s mit jelenthetnek ma ezek a szavak. — Annak a teljesedései, amit a költő,mond? Hát persze, hogy teljesedések nem jóstehetség, hanem a jóshelyzet miatt. Tekintve hogy némely költők odalátnak, ahová a nem költők többsége még csak odanézni sem kíván. így lehetnek a költők társadalmi alapkérdésekben oly sokszor gyakorlatiasabbak, mint azok, akik lépten nyomon reáliákra hivatkoznak. Az igazi költő szava nem jósszó. Több annál: az előre siető valóság szava. * Hány kritikus szeretne valamiféle új klasszicizmust. Repes a szívük az örömtől, ha valahol — a maiaknál — valamilyen klasszikus versalakzatot látnak. Néhány költő hízeleg is nekik, mértékei és kiveri a taktust, a rossz bohóc. Igyekszik elfelejteni a stílussal nosztalgiázó irodalmárral, hogy a költészet nem azért hagyta ott a régi kötöttségeket, mert azok nehezek voltak, hanem éppen azért, mert már túlságosan is könnyűek. De hiszen a szonettek! — mondják nekem, ha ez kerül szóba — Nem élte-e túl a verstani fordulatot az egyik legklasszikusabban és legszigorúbban kötött forma, a szonett? Es néznek rám, mint akit tönkrezúztak. Csakhogy nem zúztak agyon. Hiszen a szonett éppen azért lehet bizonyos értelemben kivétel, mert a felépítését tekintve, leginkább rokon a szabadverssel: tárgyának a dialektikáját ragadja meg, a 318
