Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 6.)
A faluban azt hittem, hogy szüntelenül nagy tömegek tolongnak a világvárosok híres épületei előtt és más nevezetes helyeken. Első pesti tartózkodásom alatt így aztán nagyon elcsodálkoztam, hogy a bazilikában rajtam kívül senki sincs, és a Nemzeti Múzeum előtt is egyedül ácsorgók. Hozzászokhattam volna, de nem, tízegynéhány év múlva, amikor végre elértem a Tuillérák kertjét, megint csak furcsának találtam, hogy rajtam kívül csupán egyvalaki van ott a délutánban: egy öreg, minden bizonynál tébolyult kurva. Az a kép, ahogy vissza-visszajár: Egy hatalmas széken ült a kurva, amelyet a bokrok mellől hurcolhatott ki a tágas térségre, ahonnan szemmel tarthatott aztán minden közeledőt. Mályvaszínű, széles ujjú muszlinruha volt rajta, a haja vörösre volt festve, csontos arca csupa púder és rúzs volt. Haját, ruháját lobogtatta a szél, és ahogyan előrehajolt, s valami ráolvasásfélébe kezdett — siess, gyere, gyere: valami ilyesmit motyoghatott —, füstölni látszott a tekintete. A bizonyosat, az ellenállhatatlant játszotta, hogy aztán amikor elmegyek mellette, annál tragikusabban kérdezhesse, nem is tőlem, hanem a sorstól: de miért nem, miért nem, miért? Láttam, hamar megnyugszik, ott ül már szótlanul megint, nem mozogva, csupán a széltől mozdíttatva, figyel az útra, az esetleges újabb érkezőre. * Csalhatatlan jegye a középszerűségnek a középszerű retorika és egyáltalán a retorika mint szónokiasság, szólamosság. Amikor a mellékmozdulatok eluralkodnak a stíluson, a tárgy — a dolog — olyan körítést kap, amelyről rögtön látszik — az értők azonnal észreveszik —, hogy nem annyira feltárni készülnek azt, mint inkább eltakarni: nem a tényleges feszültségeiben, azaz valóságos mivoltában megragadni, hanem csak körüloldalazni, azaz valamilyen önkénynek kiszolgáltatni. Nálunk a leggyakoribb formája ennek az eligazítást színlelő szónokiasságnak a feudális és bürokratikus retorika. Az a fajta „elemző” beszéd, amely megtűzdeli magát a hódolat díszeivel, akár úgy, hogy azok az elemzett tárgyra vonatkoznak, akár úgy, hogy valami azon túli „szentsé- gesre”, ha nem személyre, hát intézményre. Az ifjúság elitje ma ennek a retorikának inkább csak a zsurnalisztikái változatait ostorozza. A retorikai álsá- gok újabb, hatvanas-hetvenes években kialakult formáihoz, változataihoz pedig egyáltalán nincs hallásuk. Közülük néhányan maguk is ceremonikusak, a meghirdetett tárgyiasságnak nem annyira a megvalósítói, mint inkább a megszállottái. Önmaguktól, fegyelmezetten meghatódott újrétorok. * A kultúra egyik szomorú ténye: mindennek megvan a maga átlagos, középszerű értelmezése. A remekműveket, néhány kivételes esettől eltekintve, eleinte mindig közepesen értelmezik. Például az Anyegin első értelmezései, iskolás — tudósi — megközelítései. — A remekművek azonban végül is lerázzák magukról a közepesek ítéleteit. Kiforogják magukat, odatalálnak, ahol már az érteni képes érzék és értelem beszél vagy beszélhet. * 315
