Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 6.)

Aktuális nekem az irodalmi igényű prózában minden jó, kemény kötésű mondat. Ami lecsap valamire, megragad valamit, kiszakítja a maga sajátos szakításával a közös emberi élményből — az újra lehetséges régiből és a lehetséges újból — és viszi fel az élmény fölé, onnan sugaraztatva ránk. Aki ezt teszi, mindig az aktuálisat: a feszítőén emberit teszi. Időszerű lesz a maga pillanatában, és — tartósítva a pillanatot — időszerű, inspiráló, minden elkövetkező pillanatban.

*

Mélygyehennák. Hány nagy vers és mindenféle más mű maradt el csak azért, mert a pokoljáró nem jött vissza, a tudósító meghalt, mielőtt tudósíthatott volna. Emberek, nevesek és névtelenek, akik — mert nem volt erejük az átéltek után rekonstruálni az átélteket — kiszabadulva is ott maradtak a téboly fekete bugyraiban. Az individuálisnak nevezhető (feltételesen annak nevezhető) poklok titkai nagyobb részt elmondatlanok. Azok igazi mélységeit nem a művek villantják fel, hanem azok zugaiban némely szavak, félmondatok.

*

A monográfiaírás legkényesebb pontja az, amit rendszerint sablonos fejezetekkel tudnak le: az életrajz mint a belső élet rajza. Amennyire ellenszenves a pszichologizáló, a freudizmus vagy a neofreudizmus tételeit az írók és művészek lelkén számonkérő életrajzírás, annyira rokonszenves és szükséges a komplex módon lélektani: a jellegértő, a sorsértő, pályaértő. Ehhez azonban író kell: Írót megíró kutató író.

*

Egy pszichológus azt az állapotot tartja a felnőtt számára egészségeknek, amelyben a »mi a halál« és a »mi végre is vagyunk a világon« — féle metafizikai kérdések végleg el vannak intézve, problémát nem jelentenek. Akinél ez nem így van, az vagy infantilis, vagy művész. A mód, ahogyan a pszichológus figyelmezteti az olvasót erre a „véglegre” eszembe juttatja azt a hetilapszerkesztőt, aki — 18 évvel ezelőtt — azzal bízta meg fiatal beosztottját, hogy írjon egy cikket a költészet napjáról. Amikor a fiatalember egy kis időt kért a témára, megrökönyödött: „Időt? Talán hiányoztál azokról az egyetemi órákról, amelyeken a lírát tanították?” Nem tudta elképzelni, hogy azokon az órákon semmi olyan nem hangzott el, ami fölöslegessé tenné annak az újragondolását, hogy „dehát mi is a líra?” És hogy cikket írni a témáról éppen azért érdemes, mivel újra meg lehet kérdezni, „dehát mi is a líra!” — Különben, ha a metafizika erélyes ellökése volna a felnőttség és a férfiasság jele, akkor a leg felnőttebbeknek a diktátori típusokat kellene tekintenünk. Ők azok, akik nem kérdezik meg maguktól egyszer sem, hogy quo wadis? s akik majdnem naponta dicsekednek így: „Nem engedtem meg magamnak azt a puhaságot, hogy olyasmire gondoljak, aminek józan értelme nincs”.

*

316