Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Markó Béla: Erkélyünkön egy cinke, Ismétlődő lecke, Vak ember tükre, Íme, jól vagyunk, Gyanútlan éjszaka, A nyelv diadala (versek)
Gyanútlan éjszaka Majd kicserélnek engem reggelig, friss fűvel borzong körben a mező, szétrántja függönyét az ébredő, és új fénnyel a szoba megtelik. Friss fű! Új fény! Csak egyre fel! Tovább! A bátor test szédül s megrászegül a gyáván megbúvó lélek körül, ki érzi, hogy most már minden fonák lesz, és a dolgok rendje felborul, mint aki nem tudott s most megtanul egyből franciául vagy angolul, és úgy beszél, úgy hallgat, úgy szeret mindent: könyvet, gyümölcsöt, gyermeket, mint én szeretném, hogyha nem leszek. A nyelv diadala Tán hős lennél, de jézusmáriázva csapkodnak, sápadnak a fák: ne most! Kabátod szárnyát mocskos szél cibálja, ölelget, fogdos, tapogat, kifoszt. Ne most! Ha sárgul. És ne most! Ha nyílik. Ne most! Ha rossz. Ha jó. Ha torz. Ha ép. Ne most van mindig. Jól jegyezd meg: mindig! S csak tép a szél, csak tép, míg összetép. Ki kellene a pillanatból lépned. Ki tegnapodból. Holnapodból. És tisztán, világosan, akár a kés, egyetlen síkban élni, véges élted nem remény lenne: él! Csak él! Csak él! S már nem kérdeznéd: él-e, ami él?
