Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Szentkuthy Miklós: Ikon erotikon logikon (Szent Oprheus arcképe a bizánci irodalom tükrében. Kabdebó Lóránt magnetofonfelvétele alapján szerkesztette Tompa Mária)
Közben érthető is a maga idejében a keresztényeknek ez a bálványimádás-elleni nagy harca és szobordöntögetése. KL: Miért érthető? SZ. M.: Mert a keresztények egyetlen, láthatatlan szellemű nagy Istent tisztelnek, annak'a földi képviselője volt Jézus Krisztus és slussz. Ehhez viszonyítva az a sok szobor, pláne a női aktok, erkölcsileg is ellenség volt. Vénusz, Merkur, Herak- lesz, Laokoonok a kígyókkal, Léda a hattyúval, Danaé a fattyúval, mondhatom, színes állatkert vala. K. L.: A keresztények ledöntötték a pogány szobrokat, de rögtön nem állítottak helyükre szenteket. Az sokkal később jött. A VII—VIII. században. SZ. M.: És nagyon rendben van, hogy később jött. Ők még közel voltak az Ószövetséghez. Valamikor Jehova azt mondta a zsidóknak, illetve a zsidók mondatták Jehovával: jajajaj, az a Miczráim — mert így hívták Egyiptomot — ott sok ronda bálvány van! Faragott képeket ne csináljatok! Akkor ezt hirdette ki Jehova, több más aktuális parancs mellett. Máskor meg Jehova reggeltől estig azzal foglalkozik, hogy Jákob unokájának az öccse ne vegye feleségül Sárának a húgát, mert az vérfertőzés, hanem inkább vegye meg ennyi sókéiért a Sólemtől Córemig fekvő földnek a balfelőli szőlőjét, amely nem tudom, hat talentumot ér. Bálványok nem, de földhözragadt pereputty igen? A Tízparancsolat is aktuális praktikumot fed. Semmi absztrakt spirituális „Egyisten”! No de visszatérek Theodorosz Sztuditészre, aki kolostori szerzetesként életét a képrombolás elleni harcnak szentelte. Témám! Témám! Minden olyan szent életét ismerem, aki a képtisztelet mellett kiállt, száműzetésben halt meg. Szent Tará- ziusz püspök (f 806), Szent Nikéforusz (t 828), és így tovább. Éppen a téma ismeretében mglepett, hogy egy ilyen kolostori szerzetes, mint Sztuditész, nagy teológus, a képtisztelet ideológusa a legmodernebb hangon verset ír: „önmagához”, ez a címe. Ez olyan, mintha most fölfedeznének Aquinói Szent Tamástól egy Baudelaire- vagy Ady-hangulatú verset. Ez a szó leghistorikusabb, magvas értelmében igen pikáns dolog. A halál közelségéről beszél, az egyéni életnek hamar vége lesz, talán a világnak is hamar vége lesz, egy a fontos: próbáld megtalálni, hogy mi a lényeg, mi az isteni, mi a megváltó. Ez a modern lírikus hang szubjektíve szenvedélyesen izgató, mert én is ebben a teológiai cipőben járok életem alkonyán. A vég közeledtével az ember égető szükségét érzi annak, hogy rendbehozza magában a végső dolgokat és a lényegre törjön — már ahogy mi képzeljük a lényeget. Ugyanez a Sztuditész remek kis verset ír egy szakácsról. K. L.: Ez a képtisztelet mellett harcoló teológus? SZ. M.: Igen, ízelítőnek fel is olvasom. „Ki nem helyezne rád babért, szorgos szakács, / Ki napról napra dolgozol, töröd magad / Rabszolga módra — hát jutalmat érdemelsz. / A munka szennyes, ám megóvja lelkedet. / A tűz most téged éget, nem jósol jövőt, 1 Míg álldogálsz a konyhakőn türelmesen, / Edényt mosol, és rozsét törsz már jókorán, / Mint istenétket, úgy kavarsz gyerekpapit, / Imával ízt adsz, fűszered fohászkodás, Hogy dicsértessél, úgy, mint Jákob egykoron / És üdvözölj, a sok dolog ha véget ért.” (Karsay Orsolya fordítása). így dicséri a szakácsot, mert úgy látszik vallásos, és miközben a rántást keveri, imádkozik. A nagy képtiszteleti teológiai viharok közben észrevett egy szakácsot! Jó szeme volt. Hány pap meg szerzetes szenvtelenül eszik, nem veszi észre, hogy ki főzte a finom ebédet. Eszembe jutott Joyce megkülönböztetése: a) theologia excelsa, b) piszkos mindennap. És ebben Joyce vérrokonom, mert minden metafizikában benne 294
