Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Szentkuthy Miklós: Ikon erotikon logikon (Szent Oprheus arcképe a bizánci irodalom tükrében. Kabdebó Lóránt magnetofonfelvétele alapján szerkesztette Tompa Mária)

zsoldosok, cirkuszi gladiátorok és egyéb statiszták jelenlétében. Ezek a dogmatikus gyilkos viták is kedvenc témáim közé tartoznak.

Még Georgiosz Piszidész életében vitatkoztak azon, hogy verselése és stílusa nem jobb-e mint Euripidészé. A bizánci irodalom kistükré-nek magyarázó irodalomtörténésze, Dimitriosz Hadzisz jegyzi meg ezt. Íme, milyen kacagtató: az értékítéletek hogyan változnak a korokon át. A VII. században Euripidész úgy látszik nem volt olyan nagy szentség, mint a XX. századi antikizáló sznobok és nemsznobok szemében. Az időben, hát édes Istenem, Euripidészt és Piszidészt egymás mellé lehetett állítani.

Most rátérve Piszidész Perzsa expedíciójára: ragyogó leírás (Karsay Orsolya ragyogó fordításában). Valóban, a legapróbb részletekig menő realizmusnak és naturalizmusnak, fantasztikumnak remek példája: árkok ásása, trükkök kieszelése, végrehajtása, füstölés, tűzvész, bujkálás... Nem olyan, mint egyes hiper- vagy kevésbé hipermodern regények, amilyeneket egy időben gyártottak pacifista célzatból a háború borzalmairól. Ez jobb! Hogy úgy mondjam, naiv zsenialitással ábrázolja stratégia és taktika véres trükkjeit, amott meg valami nyálas tendencia, propagan- disztikus nyafogás riasztott. Gondolok például: Nyugaton a helyzet változatlan című híres könyvre. Persze, hogy az ember háborúellenes, de ezt jobban, meggyőzőbben is ki lehet és ki kell fejezni, lásd: Piszidész!

Zárójelben megjegyzem, nagyon érdekelt ebben a perzsa hadjáratról szóló versben, hogy a Végzetet mennyiszer emlegeti. Engem mitológiai és teológiai szempontból nagyon sokat foglalkoztat a Végzet szó és a Végzet fogalma az antikvitásban. Mostanában olvasom Ovidius Átváltozásait Devecseri Gábor remek fordításában. Ott a Végzet az istenek fölött is úr, az Olümposz felett is úr! A Végzet, a Sors, a háttérben magasodó vagy megbúvó valami nagy-nagy „instancia”. Ezzel rokon az, hogy mikor az istenek nem a saját fejükre, hanem a Styxre, az alvilági folyóra esküsznek, az mindennél nagyobb szentség. Nos, a Végzet fogalma ott bujkál állandóan a perzsa hadjárat naturalisztikus, fantasztikus, Bosch festőhöz hasonló, ragyogó leírásában.

Olvastam A bizánci irodalom kistükrében Theodorosz Sztuditész költeményeit. A VIII. században élt, kolostori szerzetes volt, prédikációiban a bizánci képrombolás ellen harcolt. Ez megint az én világom! Sokat olvastam képrombolásról a Szentek életé ben (ez naponta forgatott könyvem, többféle van belőle, de főleg a Szent István-Társulat által 1932-ben kiadott négy kötetet olvasom, Schütz Antal szerkesztette), és olvastam a képrombolásról sok jó bizánci történelem könyvben. Ha akkor éltem volna! Persze, hogy képtisztelő vagyok! Mindenki, aki művész, aki értelmesen vallásos, természetes, hogy a képtisztelet és az ereklyetisztelet mellett foglal állást. Szent Nikéforosz és Szent Taráziusz kalandos élete, a képek védelme, érdekükben fellépő Irene császárnő, mindez fejemben, témakedvemben és témaötleteimben gyökeresen benne van.

Továbbmenve: a Tízparancsolatban kimondatott, hogy faragott képeket ne készíts (Exod. 20,4), mert a zsidók gyűlölték az egyiptomi istenszobrokat. Persze, a képrombolók erre hivatkoztak, majd a protestánsok is azt hangoztatták, hogy a katolikusok imádják a szentképeket. Én képépítő, képrestauráló és idézőjelben képimádó vagyok. Mert tudjuk: nem imádjuk a szentképet, hanem tiszteljük és szeretjük a rajta ábrázolt személyt, örökké ezt a banális példát és igazolást tudom mondani: ha én szeretem a feleségemet vagy anyámat, annak a képét megcsókolom és szívemre teszem. Ez nem azt jelenti, hogy a fotográfiát imádom, hanem azt, akit ábrázol. És fájdalmasan kacagni kell: a kereszténység elterjedése elején folyton az volt a nagy vád a pogányok ellen, hogy bálványokat imádnak. Pedig sumé- rek és hettiták, asszírok és babiloniak, egyiptomiak, görögök és rómaiak, mind Vénuszt vagy Artemiszt imádták, nem pedig szobraikat... és valljuk be, klassz ötlet volt a politeizmus a teológiai hipotézisek között.

293