Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Kovács István: "Fehér szél támad..."

kök végeztek vele. Mindössze húsz verset írt, de ennek mindegyike irodalomtörténeti jelentőségű. Mi volt szelleme, személyisége megrendítő varázsának titka, amely- lyel az őt halálba követő társakat is meggyőzte-megbabonázta?

Juhász Péter szépen jellemzi őt előszavában: „Életétől minden személyes érdek idegen volt. Mit keresett ő önmagának a tragikus vég felé rohanva? Dicsőséget? Nem. Hiszen a dicsőség, amely másokat annyira megrészegít, őt sohasem érdekelte, Karavelov lapjaiban évekig névtelenül közölte írásait. Hatalmat, mely a dicsőségnél is jobban részegít? Nem. Hiszen amikor az Áprilisi Felkelés hírére maroknyi szabadcsapata élén átkelt a Dunán, tudta, hogy a felkelést már leverték, de kész volt életét áldozni a hatalom és az erőszak elleni harcban.”

A híres hajdúiról, Hadzsi Dimitárról írt versében, mintha Petőfihez hasonló látnoki módon önnön haláláról is szólna:

Virrad a Balkán! Kisüt a napja, hős fekszik ott szivárgó sebbel, sebét a'farkas tisztára nyalja, s nap delel újra sugara perzsel.

A kapitalista fejlődés korának költészete a bolgár állam függetlenné válása és az első világháború vége közötti négy évtizedet öleli fel. Némi megszorítással: a modernizmus korát. Ez a korszak esztétikai, politikai, társadalmi eszméit tekintve rendkívül sokrétű, gazdag. Elválaszthatatlan tőle a bolgár irodalom legnagyobb klasszikusa, a Jókaihoz hasonlítható Ivan Vazov költői, prózaírói munkássága és Pejo Javorov ma is ható modern költészete. Ivan Vazov máig a legolvasottabb bolgár író, de a legnagyobb megújító erőt Javorov költészetéből merítették a későbbi nemzedékek. Mintha Javorov költészetének ilyen jellegű küldetésében is biztos lett volna, az Énekem éneke című hosszabb lélegzetű versében olvashatjuk:

S ím, visszatérsz, pilledve, meggyötörve.

A két világháború közötti lírának három kiemelkedő képviselője van: Geo Mi- lev, Atanasz Dalcsev és Nikola Vapcarov. Mindhármuk esztétikai eszménye más, egymás mellé emberi jellemük, erkölcsi helytállásuk emeli őket. Közülük Vapcarov neve a legismertebb — „. . . a bolgár proletárköltészet legnagyobb alakja ...” — hallhatjuk, olvashatjuk évtizedek óta. Gyatra irodalomoktatásunk maradandó eredményeként ezt a meghatározást akár pejoratívnak is érezhetnénk. Olyan költészet körülírásának, amelynek legfeljebb publicisztikai hevülete van, híján a maradandó esztétikai értékeknek. Elég azonban, ha Vapcarovnak — a kivégzése előtt — feleségéhez írt Búcsú című versét elolvassuk és máris meggyőződhetünk szerzője nem mindennapi tehetségéről. Az antológiának is a legszebb költeményei közé tartozik, s már Vapcarov sorsa miatt is illő idéznünk:

Majd álmaidban meg-meglátogatlak, mint messzi vendég, kit senkise várt.

Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak —

Az ajtót be ne zárd!

Belépek hozzád, csöndben letelepszem, s csak nézlek, nézlek a homályon át.

És mikor édes arcoddal beteltem, megcsókollak és úgy megyek tovább.

A felszabadulás után sorjázó nemzedékek közül kétségtelenül az 1956-ban fellépő ún. áprilisi nemzedék jelentkezése irodalomtörténetileg a legjelentősebb fordulat. A költői szót, beszédet lejárató hamis „szentírások” helyébe emelte az őszinteséget, az egymás mellé illesztett betűk hitelét, az álság fojtogató üledékeitől meg287