Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Zimonyi Zoltán: Emlékezettörténelem (Kabdebó Lóránt: A háborúnak vége lett)
Hubay Miklós, Kardos László, Kéry László, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Benjámin László, Fekete Gyula, Király István, Barcsay Jenő, Illyés Gyula, Ke- resztúry Dezső, Sőtér István, Zelk Zoltán, Vas István, Szántó Piroska, Tolnai Gábor, Major Tamás, Hegedűs Géza, Cserépfalvi Imre, Békés István, Barabás Tibor, Dobozy Imre, Kolozsvári Grandpierre Emil mondja el a könyv sorrendjében a saját történetét. A kötetet, mintegy függelékként Ottlik Géza A másik Magyarország című írása zárja. A történeteknek, ahogy Lengyel Balázs jegyezte meg a beszélgetés során, „mint minden történetnek, amelyik a háborúról szól, és amit a túlélők mondanak el, van egy kis „hibája”: szerencsés történet és happy enddel zárul. Ezzel a háborúról alkotott képet meghamisítja. Ha a halottak is tudnának beszélni, és elmondanák a történeteiket, és azt mondanák zárásként: akkor éhen haltam, lelőttek, felakasztottak, akkor reálisabb képet kapnánk”. (62. 1.) S valóban, a háború hernyótalpait, az emberi értékek sebzettségét és pusztulását csak „képtelen-képzelt” posztumusz riportok idézhetnék meg a háborús társak, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Radnóti Miklós, Sárközi György, Ámos Imre, Szerb Antal, Halász Gábor, Bálint György, Földes Ferenc sorsában. De túl a „szellemidéző” ötleten, valóban hiányzik — a kritikák is számon- kérték — jónéhány jelentős személyiség története: Veres Péteré, Németh Lászlóé, Dé- ry Tiboré, Örkény Istváné, Darvas Józsefé, Erdei Ferencé, Nagy Lászlóé például; ők azonban a sorozat megtervezésekor, a felvételek idején már nem éltek. Érezhetően további esetlegességek is formálták, alakították az anyagot; egyes beszélgetések magukon viselik az élőszó esetlegességét, töredezettségét; mások kidolgozottak, lekere- kítettségükből sejthető a gondos írásos utómunkálat (pl. Hubay Miklós, Király István esetében). Nyilvánvaló továbbá Kabdebó Lóránt „újholdas” vonzalma is; ám éppen a könyv védelmében meg kell jegyeznünk: a lényeg itt a közös „sztori”, a háborús történet, amely teljesebb névsorral is csak árnyalatokban változna, a lényeg ugyanaz az apokalipszis. Nem hiányzó neveket, írókat kérünk számon, hanem a közös szőttesből kimaradt szálak, motívumok miatt említjük meg: kínosan hiányzik a kötetből például a Hideg napok és Parázna szobrok írójának hangja, vagy például A magyar apokalipszis nyomolvasója, a Hószakadás és a Krónika társszerzője. Épp Csoóri neve juttatja eszünkbe, hogy a kötetből általában is hiányoznak a fiatalabbak, az akkor tizenévesek, az ő sorsuk (alaptalanul) érdektelennek tűnt a kérdező számára, noha, mint egy televíziós riportműsor felhívta rá a figyelmünket: a történetbe ők is beletartoznak. A költő Orbán Ottó vagy a József Attila kutató Szőke György élethistóriája például eddig ismeretlen események szálait szőhette volna a „mesébe” (Sztehlo Gábor gyermekmentő tevékenységéről, s a háború után Gaudiopo- lis gyermekvárosáról), jobban árnyalva azt, ami egyébként a beszélgetésekből kirajzolódott: a fasiszta őrjöngés erősödésével párhuzamosan fokozódott az emberek ezreinek csöndes helytállása is, a bajba jutottakkal vállalt szolidaritás. A „saját sors”, „saját történet” eszünkbe juttatja Thomas Mann egyik mondatát a Varázshegy bevezetőjéből: „nem mindenkivel esik meg minden történet”. A visszaemlékezők korosztálya ma már kisebbségben él a magyar társadalomban. Érdekelheti-e hát a többséget e minoritás sorsa, a háborút át- és túlélők „sztorija” a békeévjáratbelieket? A kérdés persze költői. 1945-ben ugyanis nem egyszerűen a háború fejeződött be, hanem ekkor kezdődött el Magyarországon az a nagy társadalmi rigolírozás, amely beidegződött rendet, ezerévesnek hitt normákat is megváltoztatott. Az „öregek” múltja ezért izgatja legalább annyira az ifjúságot, mint saját jelene és jövője. A „félig bevallott élet” vagy átfestett történelem függönyt von a szemek elé, s ha a kései utód nem tisztázta, nem tisztázhatta múltját, jelene rejtélyes, tabukkal és tilalomfákkal teli útvesztő lesz. Múltképünket sokáig politikai érdekek torzították; így ítéltettek például fasisztának a koalíció balszárnyán kívüli antifasiszta politikai áramlatok, polgári demokratikus színezetük ellenére, s minősültek politikai máskéntgondolkodóknak, szembenállónak a népi demokrácia vonalával. Fasisztának bélyegződött maga a nép 282
