Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Élmény és teória vonzásában - Szávai János: Zsendül-e a fügefa ága?

a regényt nem helyettesítheti. A hiány, a regény folyamatosságának hiánya, melyet egy-egy nagyobb mű nem pótolhat, ekképpen minősíti is a korszak prózairodalmát.’' (Máris megjegyeznők: amennyire egyek vagyunk Szávaival korábbi nézeteiben és ellenvetéseiben, ugyanannyira kérdésesnek, vitathatónak tekintenők ez utóbbit. Ha tiszteljük is álláspontját, azonosulni semmiképp sem tudnánk vele. Valljuk egyfelől a műnemek s a legfontosabb műfajok elvi egyenrangúságát, az intenzív totalitás, a polifónia jegyében. Pilinszkyt idézve: „Egy jó szonett nem rövidebb, mint a Háború és béke”, Lukács egy 1934-es cikkét citálva: „... a legkisebb dal ugyanolyan intenzív totalitás, mint a leghatalmasabb eposz”. A regény műfaja kétségkívül extenzívebb, — Szávai János szavával — „minden tekintetben tágabb ívű”, mint a novelláé, ámde aligha fontosabb. Bajosan mondhatnók, hogy csupán azok az igazán • magasrendű irodalmi periódusok, amelyeket „a regény folyamatossága” jellemez. Valaminő ab ovo létező értékhierarchiát, a műfajok fontossági sorrendjét tételezvén, ingoványos területre tévedünk óhatatlan. Bármi paradox is, Szávai véleménye e ponton az általa joggal vitatott Lukács-megnyilatkozások logikáján belül helyezkedik el. S már csak azért is meglepő az előszó eme passzusa, mert a könyv egy helyütt — 171—172. — ihletett szavakkal magasztalja a novella nagy- szerűségét, s az a fejtegetés a műfajok egyenrangúságára konkludál. — Másfelől pedig a szerzőnk vizsgálta időszakban — számos példa igazolhatja — hagyományos és „posztmodern” struktúrák biztosították egyszersmind a regény folyamatosságát.)

Kitetszhet az eddigiekből (a fenti polémia mit sem változhat ezen!): határozott, szuverén koncepciójú, igen rokonszenves szemléletű és készültségű irodalmár nyilatkozik meg a Zsendül-e a fügefa ága'? írásaiban. Számunkra különösképp vonzó a szerzői program, kivált hogy az előszó s a „fülszövegek” körvonalazta ars poeticát a kötet egésze hitelesíti. Megnyerő mindaz, mit Szávai János az aprómunka szeretetéről, minden írás vallomásjellegéről, az irodalom, elsőül az elbeszélő próza funkcióiról és az iránta érzett rajongásáról mond. Hogy műközpontú elemzésre tör, lehetne akár az utóbbi másfél évtized divatja is, az viszont jóval kevésbé, hogy szándéka: „Kikapcsolni, amennyire lehetséges, az elfogultságokat, a futó és változó napi szempontokat...” Nem akárminő jelentőségű elszánás ez irodalomkritikánk mostani, bonyolult lövészárok-rendszert mintázó periódusában, s föltétlenül példaadó célkitűzését a szerző két komponens segélyével véli megvalósíthatni. Iránytűje egyszersmind „a poétikai igényű módszer” és „az élmény közvetlensége”. Kettős kötésben, e két elem erőterében, s jótékony kölcsönhatásában születtek a kötet írásai; az elméleti közelítés tiszta szigorát a személyes ízlés és hangütés, emennek kikerülhetetlen szubjektivitását viszont a teória hűvös tárgyilagossága oldja s ellenpontozza mindenkor. Mondjuk ki tüstént: sikeres a kísérlet, visszaigazolja a szándékot a megvalósulás.

Szávai János — nem annyira ez a könyv, hanem az általa szerkesztett, Boccac- ciótól Salingerig c. elemzésfüzér bevezetője árulja el — a recepcióesztétika talaján áll. Ámbár nem halmozza mértéktelenül e méltán nagy hatású teória kulcsfogalmait, a citatológiától meg kivált tartózkodik, nyilvánvalóan osztja ez irányzat atyamesterének, Hans-Robert Jaussnak az „elváráshorizontról” kifejtett véleményét: „ .. . az olvasó minden új szöveget meglevő ismereteinek rostélya segítségével fogad be és tesz magáévá. (...) A befogadáskor irodalmi ismereteink a döntők, mert minden olvasás során — akár ismerkedünk a művel, akár újraolvasásról van szó — folytonos összehasonlítást végzünk a megelőzően már ismert s valamiképpen a befogadandó szöveghez kapcsolódó alkotásokkal” (Boccacciótól Salingerig: 17—18.)

A Zsendül-e a fügefa ága? darabjai — hivatkozások nélkül is — e szemlélet, e közelítés jegyében fogantak. Ugyanakkor nem kizárólag a recepcióesztétika alapelvei determinálják Szávai János irodalomfelfogását. Elméleti műveltségének, módszertanának lényegi és vonzó sajátossága a nyitottság és a sokoldalúság — anélkül, hogy az eklektika veszélye fenyegetné. Érzékelvén a „Rezeptionsästhetik” gyönge pontját, a szubjektivizmus lappangó csábítását, más, nagyobb objektivitást kínáló támaszokat és fogódzókat is keres. Ekként lesz poétikai készültségének és

277