Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Élmény és teória vonzásában - Szávai János: Zsendül-e a fügefa ága?

szemléletének múlhatatlanul fontos elemévé, elemzéseinek állandó meghatározójává a Wellek—Warren szerzőpáros írta híres kézikönyv, Az irodalom elmélete, összefüggésben ezzel az amerikai iskola, a New Criticism megannyi képviselője és tanítása, s nemkülönben kedvesek neki a húszas években föllépő orosz formalisták, valamint a modern nyelvfilozófia konzekvenciái. Némelykor kimondva, másszor kimondatlanul hivatkozik Szávai a Wellek—Waren-féle összefoglalásra, az ő művük alapján idézi André Jolles könyvét avagy E. M. Forster nézeteit a „lapos”, illetve a „ke- rekded” jellemformálásról, s szintúgy reájuk, a komplexitás és a koherencia alapvető szerepét bizonyító fejtegetéseikre mutat vissza az efféle axióma: „ ... érdemes irodalom csakis a műalkotás belső szervessége révén hozható létre” (219.). Amidőn a szerző pl. Örkény kisregényeinek több szólamú voltát, vagyis polifóniáját emlegeti nagy elismeréssel, újfent csak Az irodalom elméletének ama fő tézisét visszhangozza, amely összegezte mintegy az orosz kutatók és a formalisták — főként Bahtyin és Eichenbaum —, Roman Ingarden, valamint az amerikai „új kritika” (Richards és Brooks) úttörő fölismeréseit. Ha Szávai János megnyerő konoksággal keresi újra meg újra a vizsgált alkotás rendező elvét vagy az írói kompozíció egyik leglényegibb elemeként aposztrofálja a nézőpontot, a New Criticism teóriáinak, pl. a point of view kategóriájának híveként áll előttünk, s akkor is nemkülönben, amidőn Mark Schorer tanulmányára utalva kijelenti: „Az alapprobléma tehát az anyag és formálás viszonya, az a kapcsolat, mely (...) a művek minőségét meghatározza. Az írói technika, mondja az amerikai kritikus, (...) több, mint megvalósítás: felfedezés, az anyagban rejlő lehetőségek kibontása” (230.). Szerzőnk azonban nem doktrinér követője a New Criticism elveinek, a szélsőségektől elhatárolja magát. Túllép a tisztán formális elemzés határain, okfejtéseiben csakúgy szerep jut a „külső megközelítés”, a genetikus és affektiv tárgyalás szempontjainak, mint poétikailag ellenőrzött magánélményének. Szerencsés ez a komplexitás!

Hasonló a viszonya Szávainak az orosz formalizmus nagyságaihoz is. Bár kimutathatóan sokat okult Viktor Sklovszkij, Borisz Tomasevszkij és Eichenbaum alapvető munkáiból, a sterilitás csapdáját mindenkor kikerüli. S a modern nyelv- elmélet sem csábítja szélsőségbe. Nagy nyomatékkai hangoztatja bár, hogy az irodalom a nyelv közegében manifesztálódó művészet, ám tudja azt is, hogy a szintézis „. .. egy bonyolult összefüggés-rendszeren belül alakul ki, melynek fő pólusai társadalmi-történeti közeg, alkotó, mű és befogadó...” (6.). Roman Jakobson és az újabb nyelvteóriák jótékony befolyását viszont tüstént érezzük, mihelyt Szávai Panek Zoltán, Mándy Iván avagy Kovács Magda alkotásainak metaforizálódását regisztrálja, kimondatlanul is utalván ezzel a próza elsősorban metonimikus szerveződésű struktúráinak módosulására.

Bizonygatnunk fölös túlbuzgalom volna immár: noha nagy és korszerű elméleti apparátust mozgósít ez a kötet, szó sincs itt holmi műveltségfitogtató ezoteriz- musról. Mi sem áll távolabb Szávai folyvást érzékelhető poétikai készültségétől és igényességétől, mint az a magatartás, mit Justh Zsigmond Káprázatok c. könyvéről szólván, oly maró szarkazmussal aposztrofált Péterfy Jenő: „ ... a kezdő fogorvos operatőri örömében minden műszerét kirakja betege előtt”. Szerzőnk elemzései sosem öncélú és hivalgó módszerdemonstrációk (mikben a mű csupán az illusztráció szerepét töltheti be), hanem mindig funkcionálisak. Szempontjai, terminus techni- cusai eszközök csak, nem önmagukért való létezők. Az alkotás világosodik meg jobban általuk, nem magánfényükben tetszelegnek. S teljességgel idegen Szávai Jánostól az önelégült szcientizmus véglete is. Nem véletlenül mondja ki többször: az irodalom élni segít, élni tanít, illetőleg — Tandoriról beszélvén —: „ . . . az élet elképzelhetetlen s megismerhetetlen irodalom nélkül” (128.). Az sem véletlen továbbá, mily fogékonyan reagál a szerző pl. Csurka művészetének morális töltésére, fölismervén: az esztétikai minőség itt az etikai szférába megy át” (175.).

Fűzzük még az eddigiekhez: híven a maga vállalta programhoz, ez a kötet nem a szerző magánelfogultságainak dokumentuma, hanem nagy tárgyilagosságú beszámoló. Szávai értékeket keres mindenkor, s bárkinél hajlandó föltálalni őket. Példa278