Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Élmény és teória vonzásában - Szávai János: Zsendül-e a fügefa ága?
LŐRINCZY HUBA Élmény és teória vonzásában SZÁVAI JÁNOS: ZSENDÜL-E A FÜGEFA ÁGA? A cím föltette kérdésre a kötet egésze a válasz: ha zsendül, ha levelet bőven hajt is, inkább csak nekünk terem ama bizonyos „fügefa”, a hetvenes évek magyar epikája. Hiányzik — akár a líra — „a világirodalom nagy piacáról”. S miért van ez így, másként miért nem lehet? Szávai János könyve erre is felel, s nem sztereotip formulákba, szokványos-kényelmes mentegetődzésekbe kapaszkodván. Nem a „világ” sértő és érthetetlen közönyét, nyelvünk társtalan és nehéz voltát, az eredetihez méltó műfordítások gyér számát emlegeti magyarázatul. Inkább epikánk immanens sajátosságaira mutat, némelykor direkt, másszor — s ez a jóval gyakoribb megoldás — indirekt érveléssel. Expressis verbis kimondja például a Bor Ambrus-kritika zárásaként: a Rövidítések és jelek c. kötet „...a maga eredetiségével, arra figyelmeztet, hogy a magyar prózaírás lehetőségei jóval meghaladják eddigi teljesítményeit”. A könyv kontextusa pedig — a maga visszatérő elemeivel — kézzelfoghatóvá teszi, aládúcolja ezt az absztrakciót. Miközben a szerző jól érzékelhető örömmel és elismeréssel nyugtáz olvasmányaiban minden önmagát igazoló kezdeményt és eredményt, mindent, mi valóban korszerű és értékes, vissza-visszatér (s ekként nyomatékosul) az óvás „A magyar prózairodalom rákfenéi” ellenében. Elsőnek aposztrofálja közülök a már Adytól is gúnyos indulattal kárhoztatott veszélyt, a folyvást leskelő anekdotizmusét (csupán Jékely Zoltánnak hajlandó „meg- bocsájtani” e gyakorlatot, „... a vízió és a világkép egységéinek okán: 237.), s nem kevesebb ellenérzéssel és fenntartással szól a naturalisztikus tendenciáról, „. .. mely mennyiségileg bizonyosan az újabb magyar novellisztika legerősebb áramlata” (231.). Összefüggésben az eddigiekkel, joggal rója föl epikusaink egy részének Szávai a minőségigény kihagyásait, az anyag színvonalas megmunkálását háttérbe szorító felületességet, a szimplább eljárásoknak könnyű szívvel tett engedményeket. Méltatva Ottlik ars poeticájának és művészetének komplexitását és tökélyvágyát, nem kevés éllel jegyzi meg: „Nálunk ez eléggé szokatlan felfogás, hisz íróinkat, különféle okok miatt, jobban érdekli akár a regénybe foglalt anyag, a dokumentumként is fogadható közlés, akár a regény többé-kevésbé közvetlenül értelmezhető üzenete” (95.). S Mészöly Miklós tudatosságának, konok következetességének láttán („Olyasfajta alkotó, aki . . . módszeresen folytatja a legjobbnak vélt megoldások keresését”) sem marad el a konzekvencia: „Eléggé ritka típus ez a magyar irodalomban, ahol inkább a társadalmi cselekvés lehetőségei kötik le a leg- hivatottabb írók figyelmét, s az a fajta művészet kapja a legtöbb megbecsülést, amely közvetlenül követi a társadalom mozgásait” (100.). Magyarázatként, tanulságként már ez sem kevés, Szávai azonban még egy indokkal is megtoldja. Azért sem vagyunk és lehetünk igazán „versenyképesek” a „világirodalom nagy piacán”, mert a hetvenes évek holmi literatúrája nem termette meg a maga modellérvényű, messzire sugárzó regényét avagy regényeit. Bármily vonzó erudícióval és igazsággal perli is vissza a szerző (s nem kisebb vitapartner: Lukács György ellenében) jogaiba a novellát, bármekkora nyomatékkai hangsúlyozza is a kötet utolsó mondata: „... alighanem ez a műfaj teremtette meg, a lírával s a memoárral együtt, az utolsó évtized legértékesebb alkotásait”, korántsem veszti hatályát az előszó panasza: „A novella és a memoár, bármily nagyszerű is, 276
