Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Parti Nagy Lajos: "Beszakadnak a lassú tölgyesek" - Bertók László: Ágakból gyökér

Ha a Dédapám, március-t említem ismét, nem csak a poétikai hasonlóságok okán teszem. Ott a személyes, a családi „kis” történelem és a „nagy” történelem viszonya és ütközései a vers tárgya, itt valamiféle „kisvárosi” történelem „naggyá szövegelése” folyik, lépték és aránytévesztés, ez vált ki nagyon erős ironikus hatást. Ott a hangnem tragikus-elégikus, itt Bertók indulatait, nem éppen vidám kedvét az irónia könnyedsége, színlelt békéje mögé rejti. Illetve azt játssza, hogy odarejti. Már maga a könnyen tetten érhető szándék is a hatás része, az idegenvezető úgy titkol, hogy kifecseg, úgy fogad bizalmába, hogy tudja „önben is ott a fék”, azaz — Esterházyval szólva — az »öncenzúra«. Az idegenvezető figurájában van valami a bohócok kivételezettségéből és szomorúságából, így, ebből a szerepből több minden kimondható, „úgyse veszi senki komolyan”. Ezzel a nyitással, egy ilyen alak beiktatásával Bertók megnöveli a saját lehetőségeit, ugyanakkor nehézségeit is. Azzal, hogy közlendőjét egy ilyen fecsegő szájába adja, már deformálja is, de nem távolodik el a figurától annyira, hogy annak értékrendje gyökeresen különbözzék az övétől, megkettőzi önmagát és mégsem, hisz a két beszélőt nem választja szét pontosan. Mintha egy rejtjelezett nyelven tájékoztatna, idegenvezetne, a valódi információk ott vannak a szöveg „alatt”, a szöveg fonákján: „csak a tábla belső falán / vannak nevek, / mindig eljár a szám”. Ahogy az eleven részletek, a nagyszerű pillanatrajzok nélkül a Dédapám, március nagyszabású konstrukciója is működés- képtelen lenne, úgy „él” az ötletektől, rész-megoldásoktól Az idegenvezető szövegeiből is. Frivol képeivel, váratlan csúsztatásaival, ugrásaival minden pillanatban meglep, vagy éppen meglepetésre készít elő, egyszer szabadszájú, máskor finomkodó, egyszer tudálékos, majd szerényen „visszavonul”: „higgye el, magam is abból élek, hogy nem értem”. Mondani is kár, hogy útikönyvekből, térképekről mennyire nem érdemes „azonosítani” ezt a várost, a hat összefüggő versben Marcalitól Kolozsvárig (hisz „a monarchia területén élt a família”) ki-ki megtalálja a maga kis városát, mely „este kitüremlik a széleken / megkel, mint a kenyér” s egyre inkább valami „Kárpát-medence jelű szakajtót” formáz. Bertóknál ez a szerepjáték pillanatra sem cél és tét nélküli. Már-már feloldódna a részletekben, mikor a —persze— mímelt komolyságból valódira vált, megfagyasztja, keserűvé görbíti a mosolyt, melyben düh, belátás, elképedés, szeretet és — úgy is, hogy az irónia a tehetetlenség fegyvere — tehetetlenség rejlik.

Lehetne sorolni a szép, a kivételesen szép verseket, az első ciklus minden darabját, aztán az Éltük a szép, boldog jövőt címűt, melyben mintegy nyugvópontra jutnak a harmadik ciklus erős indulatai, nem megoldódnak, csak „minthogy maholnap vége lesz, / ez volt mégis a te időd”. A versben bujkáló iróniát inkább kötetbéli helye, összefüggései erősítik fel annyira, hogy a záró és címadó verssor elé

bátran és rábólintva odagondolható a „fel”-igekötő, tudniillik, hogy feléltük a szép,

boldog jövőt. A már többször említett Hóból a lábnyom talán egész eddigi költészetének egyik kulcsverse. Alkalmi vers is alig született jobb az utóbbi időben, mint az Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára. Nem ,,-ról”, hanem „kapcsán” és alkalmából szólal meg Bertók, s a vers a kezdő fintor („verset írok, hogy ünnepeljem,/ mintha nem lenne semmi dolgom”) ellenére sem alkalmi. Épp az alkalmi versek az ünneplés talmiságára reflektál, ezzel állítva szembe az ünnepelt szellemiségét, s ehhez a szellemhez való személyes viszonyát járja körül négy szonettben, jórészt a Dédapám, március-ból megismert „számtan” — családi és irodalomtörténeti dátumok játékos-komoly viszonyítása — segítségével. A Berajzolunk egy pici almafát egyik sora a kötet címadója. Az alapprobléma nem új, a Tárgyak ideje-kötetből való A rost beszél c. vers teltebb, közvetlenebb megfogalmazása ez a Bartók Béla emlékének ajánlott írás, ott a rost az elemi dolgok, a só, a víz, a vas hordozója, itt a gyökér ami mindezt „küldi fölfelé, hogy menjen / a világ," mely „más lenne folyvást, / gyökér soha.” A bartóki, vagy épp a József Attila-i példa itt, A rost beszél-lel összehasonlítva válik személyesen, életbevágóan fontossá, hisz „van, aki lement, / mert emlékezett a zenére, / és alázattal végigjárta, / s kötötte lovát / almafához, / hogy megfordult a fa, lett a gyökérből korona, az ágak274