Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Parti Nagy Lajos: "Beszakadnak a lassú tölgyesek" - Bertók László: Ágakból gyökér

úgy folytatódik, hogy „aki nem csügged, az hazatalál”. Azért, mert nincsenek cso­dák? Annak ellenére, hogy nincsenek csodák? A kérdések szaporíthatok, csak ép­pen a válaszokban egyre kevesebb az illúzió. Egyre kevesebb illúzióval figyeli a költő ezt a tájat, a tölgyesekét, a világét. Hinni szeretné, hogy rosszul lát, de látja, látnia kell, hogy rosszul hitte. Gyanak­szik, kételkedik, magyarázatokat keres. „Erdő mélyéről nézem az eget” — jelöli meg saját helyzetét, a tölgyesek mélyéről, teszem hozzá, s ez a pozíció amennyire kénytelen, annyira választás is. „Aki laktam leginkább bennem, / körözök már foly­vást fölöttem” — írja a Nehezebb részem-ben, mintegy megkettőzve, kívülről fi­gyelve önmagát, önmagát és a világot, önmagát a világban és a tájban. Ez a kettő- ződés a Tárgyak idejében, előző kötetében is fontos, meghatározó volt, az önazo­nosság vizsgálata továbbra is egyik központi kérdése költészetének. Kivonulni le­hetetlen, kívülről, bizonyos távolságról szemlélni viszont, már csak a rálátás miatt is elengedhetetlen. E kettősségben születnek versei, a „távolságmérés” nemcsak a táj, a valóság elemeinek egymáshoz viszonyítását jelenti, hanem a költő viszonyát is e tájhoz: közelségét és távolságát. Külső körülmények nyilván motiválják e vi­szonyt, mely annál inkább magatartás, autonómia, minél inkább belülről, a költő által válik meghatározottá: „így döntöttem, mert keresem a szót / a történetre, hogy egyszer fölállok / kijátszani a gravitációt, / miként Heródest a háromkirályok” (Meg­marad minden, ami elszivárog). Indulat, rosszkedv lehet egy vers apropója, éppen tárgya is, de kizárólagos ér­telme, üzenete nem lehet soha. Az a vers, amelyik ennyire egyszerűsíthető,- és ki is bírja az ilyen egyszerűsítést, jelentéktelen alkotás, magánügy. Bertók legsötétebb verseiben is ott a jobblét, a megváltás és megváltódás lehetősége. „De bennem földig hajolnak a jók” — mondja az előbb idézett vers. Érdemes ebből a szem­pontból végignézni akár csak az első ciklus vers-zárlatait. „S ha egy csillag meg­akad bennem, / tetőtől talpig kiviláglok” — írja a Vízszintesedem-ben. „És elindu­lok, mint a vak, / hogy újra megtaláljalak” — fejeződik be a Bezártam ajtót, abla­kot. A kötetnyitó vers vége pedig — „s hogy a temetőkapun is az áll, / nem feje­ződött be, csak vége lett. „■— A Dédapám, március (Tárgyak ideje-kötet) végső kér­désére utal vissza szkeptikus, már-már morbid bizakodással. Aki úgy döntött, hogy kijátssza a gravitációt, hogy megkeresi a szót a történetre, éppen nem lehet kéte­lyek, kétségek nélkül, de nem lehet híján valami nagyon mély, bárha rezignált hit­nek sem, mely ott van a megszólalás gesztusában, a hang melegségében, az indulat­ban, ott van a megformálás tisztaságában és tisztességében — hisz a forma nem utol­sósorban tisztesség dolga is. A részvét és az azonosulás uralkodó színek költészeté­ben, de ellentéteit nem oltja ki hamis békével. Az oldódás igyekezete és lehetet­lensége tartja feszültség alatt verseit, ez aktivizálja a legzártabb, legbensőségesebb szonetteket éppúgy, mint az idegenvezető szövegeinek irgalmatlan iróniáját. Az idegenvezető bemutatkozik, aztán a Főtérre ér, bizalmába fogad, beavat ma­gánügyeibe, majd elbúcsúzik, végül levelet ír idegenvezetettjének. Ritka készséges, sürög és fecseg, „szövegel”, „asszociál”, mindenről eszébe jut valami, de mindenképp és mindig más, mint aminek ilyenkor észbe jutni illendő. Az idegenvezető bennfentes, ugyanakkor önmaga és e bennfentesség paródiája is. Ügy beszél, hogy első hallásra föl se foghatni mit mond s mit is jelent ahogy mondja, hogy készségessége és megértése mögött gúny és öngúny, hogy kicsúfolja tárgyát és hallgatóját, sőt a ki­csúfolást magát, észre se venni, hogy a „viccelődésben” a mi kis városunk szakad be, amiként a tölgyesek korábban. Az idegenvezető szövegeiből ciklus minden „köny- nyűsége” és megtévesztő olvasmányossága ellenére, sőt: mellett, sokrétű, összetett versszöveg, igen fontos állomás, vagy inkább kitérő Bertók pályáján. Kitérőnek tel­jes zártsága, „folytathatatlansága” miatt gondolom, de ez a legkevésbé jelent mel­lékességet. A ciklus egyszeri és kivételes állapotban kellett szülessen, persze nem előzmények nélkül, s nyilván műhely-tanulságai is beépülnek majd a további mun­kákba. A laza, oldott, makámaszerű versbeszéd csak itt, a nagyon kötött első ciklus után feltűnő, hisz pl. a Tárgyak ideje-kötet több verse készült ilyesfajta dikcióval. 273

Next

/
Thumbnails
Contents