Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Parti Nagy Lajos: "Beszakadnak a lassú tölgyesek" - Bertók László: Ágakból gyökér

úgy folytatódik, hogy „aki nem csügged, az hazatalál”. Azért, mert nincsenek csodák? Annak ellenére, hogy nincsenek csodák? A kérdések szaporíthatok, csak éppen a válaszokban egyre kevesebb az illúzió.

Egyre kevesebb illúzióval figyeli a költő ezt a tájat, a tölgyesekét, a világét. Hinni szeretné, hogy rosszul lát, de látja, látnia kell, hogy rosszul hitte. Gyanakszik, kételkedik, magyarázatokat keres. „Erdő mélyéről nézem az eget” — jelöli meg saját helyzetét, a tölgyesek mélyéről, teszem hozzá, s ez a pozíció amennyire kénytelen, annyira választás is. „Aki laktam leginkább bennem, / körözök már folyvást fölöttem” — írja a Nehezebb részem-ben, mintegy megkettőzve, kívülről figyelve önmagát, önmagát és a világot, önmagát a világban és a tájban. Ez a kettő- ződés a Tárgyak idejében, előző kötetében is fontos, meghatározó volt, az önazonosság vizsgálata továbbra is egyik központi kérdése költészetének. Kivonulni lehetetlen, kívülről, bizonyos távolságról szemlélni viszont, már csak a rálátás miatt is elengedhetetlen. E kettősségben születnek versei, a „távolságmérés” nemcsak a táj, a valóság elemeinek egymáshoz viszonyítását jelenti, hanem a költő viszonyát is e tájhoz: közelségét és távolságát. Külső körülmények nyilván motiválják e viszonyt, mely annál inkább magatartás, autonómia, minél inkább belülről, a költő által válik meghatározottá: „így döntöttem, mert keresem a szót / a történetre, hogy egyszer fölállok / kijátszani a gravitációt, / miként Heródest a háromkirályok” (Megmarad minden, ami elszivárog).

Indulat, rosszkedv lehet egy vers apropója, éppen tárgya is, de kizárólagos értelme, üzenete nem lehet soha. Az a vers, amelyik ennyire egyszerűsíthető,- és ki is bírja az ilyen egyszerűsítést, jelentéktelen alkotás, magánügy. Bertók legsötétebb verseiben is ott a jobblét, a megváltás és megváltódás lehetősége. „De bennem földig hajolnak a jók” — mondja az előbb idézett vers. Érdemes ebből a szempontból végignézni akár csak az első ciklus vers-zárlatait. „S ha egy csillag megakad bennem, / tetőtől talpig kiviláglok” — írja a Vízszintesedem-ben. „És elindulok, mint a vak, / hogy újra megtaláljalak” — fejeződik be a Bezártam ajtót, ablakot. A kötetnyitó vers vége pedig — „s hogy a temetőkapun is az áll, / nem fejeződött be, csak vége lett. „■— A Dédapám, március (Tárgyak ideje-kötet) végső kérdésére utal vissza szkeptikus, már-már morbid bizakodással. Aki úgy döntött, hogy kijátssza a gravitációt, hogy megkeresi a szót a történetre, éppen nem lehet kételyek, kétségek nélkül, de nem lehet híján valami nagyon mély, bárha rezignált hitnek sem, mely ott van a megszólalás gesztusában, a hang melegségében, az indulatban, ott van a megformálás tisztaságában és tisztességében — hisz a forma nem utolsósorban tisztesség dolga is. A részvét és az azonosulás uralkodó színek költészetében, de ellentéteit nem oltja ki hamis békével. Az oldódás igyekezete és lehetetlensége tartja feszültség alatt verseit, ez aktivizálja a legzártabb, legbensőségesebb szonetteket éppúgy, mint az idegenvezető szövegeinek irgalmatlan iróniáját.

Az idegenvezető bemutatkozik, aztán a Főtérre ér, bizalmába fogad, beavat magánügyeibe, majd elbúcsúzik, végül levelet ír idegenvezetettjének. Ritka készséges, sürög és fecseg, „szövegel”, „asszociál”, mindenről eszébe jut valami, de mindenképp és mindig más, mint aminek ilyenkor észbe jutni illendő. Az idegenvezető bennfentes, ugyanakkor önmaga és e bennfentesség paródiája is. Ügy beszél, hogy első hallásra föl se foghatni mit mond s mit is jelent ahogy mondja, hogy készségessége és megértése mögött gúny és öngúny, hogy kicsúfolja tárgyát és hallgatóját, sőt a kicsúfolást magát, észre se venni, hogy a „viccelődésben” a mi kis városunk szakad be, amiként a tölgyesek korábban. Az idegenvezető szövegeiből ciklus minden „köny- nyűsége” és megtévesztő olvasmányossága ellenére, sőt: mellett, sokrétű, összetett versszöveg, igen fontos állomás, vagy inkább kitérő Bertók pályáján. Kitérőnek teljes zártsága, „folytathatatlansága” miatt gondolom, de ez a legkevésbé jelent mellékességet. A ciklus egyszeri és kivételes állapotban kellett szülessen, persze nem előzmények nélkül, s nyilván műhely-tanulságai is beépülnek majd a további munkákba. A laza, oldott, makámaszerű versbeszéd csak itt, a nagyon kötött első ciklus után feltűnő, hisz pl. a Tárgyak ideje-kötet több verse készült ilyesfajta dikcióval.

273