Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Parti Nagy Lajos: "Beszakadnak a lassú tölgyesek" - Bertók László: Ágakból gyökér

dás-reminiszcenciákat olvasnánk. Idegesebbek, érdesebbek lettek versei, különösen a 3. ciklus (Éltük a szép, boldog jövőt) s ez — ha lehet — még nagyobb terhet ró az összetartó, kiegyensúlyozó formára (ebből a szempontból is érdekes, hogy a könyv harmada szonett); az egyre élesebb kihívásokra, hisz eszménye továbbra is a harmónia, a tiszta költői rend, még nagyobb fegyelemmel válaszol. Ahogy csak az irónia, úgy a keserűség vagy csak az indulat jegyében is durva egyszerűsítés lenne kötetét leírni, ám kétségtelen, hogy indulatait eddig vastagabb verspólyák mögé rejtette, s keserűsége sem volt ennyire keserű. Persze, minden ilyen szétválasztási kísérlet mechanikus, épp mert a versek a valóságon sajognak át, irónia, részvét, keserűség szétválaszthatatlan, legföljebb annyi dönthetp el, hogy ez vagy az dominál az adott versben. S nem felejthető: ama lábnyom egyre élesebb, keményebb rajzolatú, egyre mélyebb, s ha csikorog, ha beszakad a hó, a vers sem épülhet más „hangokból”.

Írhatnám, hogy a Minden megtörténik vagy a Vatta-dugdosók, mégis Az angyal fölszólalása a kötet legkeményebb, legkeserűbb pontja, szinte rezüméje. Lehet, hogy nem a „legjobb” vers, de hogy a legfontosabbak egyike, az kétségtelen. A költő itt kifakad. Minimális stilizációval és áttétellel (épp annyival, hogy vers, megformált szöveg marad az írás, hogy nem söpri el az indulat) tör elő mindaz, ami a többi versben is szólásra kényszerít, ami ott van minden más vers mélyén, ami megkeseríti az idillt, ha van, amitől Sírni szeretnénk, mint az emberek, amiért Bezártam ajtót, ablakot — hogy csak verscímeket idézzek. „Itt a félelem / borostyánba zárt kígyó, / csúszkál szíved fölött, és / rámutatnak, ha elfelejted, / itt a szerkezet, mint a rend modellje / foglal magába, / s ha kételkednél megcsikordul, / itt lejt a pálya. . Ügy érzem, ez a költői közérzet „fundamentuma”, ez az a költői valóság, melyre az egész kötet, sőt Bertók egész újabb költészete fölépül. Ha el kell dönteni, hogy közérzet vagy magán-érzet-e mindez, én előbbi mellett voksolok. Nem ezoterikus magánkesergés ez a vers, s ha egy túlzóan keserű pillanat szülötte is, általános érzetet fogalmaz meg, mely a költői túlzottat épp annyira minősíti, mint a túlzót. Az angyal felszólalása már-már vers-előtti indulatától többfelé, széttartó, de nem ellenkező irányba vezptnek utak, akár az első ciklus gyönyörű „részvét-verseihez”, akár Az idegenvezető szövegeiből gyilkos iróniája felé. Hogy a fenti „csupasz” indulat mennyire termékeny vagy terméketlen, azt végül is ezen irányok termékenysége vagy meddősége dönti el.

Egy jó verskötet szerkezete, felépítése sosem esetleges, véletlenszerű. Még kevésbé az a nyitó- illetve záróvers megválasztása. De még az ilyen műgonddal megszerkesztett köteteknél is ritka, hogy az első és az utolsó verssor így feleljen egymásnak. Ha véletlen, a költészet nagyon beszédes véletlenjei közé tartozik. „Beszakadnak a lassú tölgyesek” — kezdődik a kötet, a Megírjuk a szép, régi verseket c. vers, a könyv utolsó sora pedig a következő: „ne csapjátok be magatokat” (ím itt, leghátul, legelöl). Bertók költészetében beszakadt már az ég, a világ, a történelem, s most mindezek metaforájaként a lassú tölgyesek. Az erős nyitóképben szorongás, méltóság és tragédia, a sor egyetlen jelzője, a „lassú” formailag a tölgyeseket, valójában a beszakadás folyamatát minősíti. Lassított filmen recsegnek-ropognak a fák, s miként a tempó, a hang is diszkrét, visszafogott, a folyamat kulturált és konszolidált, de a mozigépész keze ott matat a sebességi gombon, hát „ne csapjátok be magatokat”. Ez a táj nemcsak itt, de az egész kötetben magányos, „mint egy vezércikk”, ahol „éjjel apróhirdetéseket, / csillagokat nyit fölénk a homály”. A pislogó apróhirdetések, a napi, a természetes, a belátható ügyek melege, kicsi fénye és a vezércikk, az „ideológia”, a kinyilatkoztatás „magányossága” a szó szoros és átvitt értelmében is ég és föld. A szimpátia nyilván az előbbieké, s tónusával, fogalmazásával a vers maga is választ a kettő között, holott a minősítés meg is fordítható, a vezércikk lehet(ne) dinamika, valami „mozgósító” erő, míg az apró- hirdetés a tünékenyt, a romlandót, a kicsinyest is jelenti-jelentheti. Hogy tudnak-e egymásról, figyelnek-e egymásra: létkérdés. „Távolságukat” méri be a költő amikor verset ír, amikor „költemény lesz, hogy csodák nincsenek”, mely költemény

27 2