Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Jánosy István: Platón ma (esszé)

goreusok-felfedezte törvényt, amely a hangok harmonikus összecsendülését a húr- hosszon mérhető egyszerű számarányokra alapozza: „Ha egy zenei összhang vagy képzőművészeti forma lényegét számtani struktúrákban ismerjük fel, úgy a minket környező Természet értelmes rendje a természeti törvények számtani szerkezetén alapul. Ez a meggyőződés először a püthagoreusok szférák-harmoniája-elméle- tében jelentkezett és abban, hogy az elemeket szabályos testecskék halmazának képzelték el. Platón a tűz, levegő, víz, föld atomjait tetra-, okta-, ikoszaédereknek és kockának. Az egész matematikai természettudomány ezen a meggyőződésen alapszik . . . Eme természetszemlélet sikerei a természeti erők fölötti részleges uralomra vezettek, és az emberiség fejlődését döntően befolyásolták, s ezzel elképzelhetetlen mértékben igazolták a püthagoreusok elképzeléseit. A természet összes törvényszerű összefüggésének egyszerű számtani lényegébe vetett hit — még olyan összefüggéseknél is, melyeket még nem értünk — annyira elevenen él a modern tudomány kebelében, hogy éppen a matematikai formulák egyszerűsége számít a természeti törvény felfedezését célzó legújabb kísérletek heurisztikus alapelvének.”

A püthagoreus és a modern tudomány között a fő különbséget Heisenberg abban látja, hogy míg a püthagoreusokat a mértani orientáció jellemezte, addig az újkor tudománya azt mutatta ki, hogy „a minket körülvevő valóságban nem a mértani formák a maradandók, hanem a keletkezést és elmúlást meghatározó dinamikus törvények. A püthagoreus harmóniákat Kepler még a csillagok pályájában vélte felfedezni, Newton azonban a dinamikus törvény matematikai struktúráiban, az e törvényt kifejező egyenletben.” (Idézve Hans Schavernoch: Die Harmonie der Sphären című könyvéből. Alber Verlag Freiburg-München — 1981.).

Mindez csak egyetlen példája volt Platón „modernségének”. Talán a leginkább mutatós. De végnélkül lehetne sorjáztatni a hasonló izgalmas példákat. De ezeket a figyelmes olvasó hamar megtalálja. Különben is a szöveg varázsa úgyis hatalmába keríti. Talán kimondhatjuk: Platón elsősorban nem filozófusi mivoltában biztosította halhatatlanságát, hanem mint költő: szövegei — főleg mítoszai — minden idők legszebb költészete. A fordítónak állandóan ezzel költő Platónnál kellett birkóznia, mint Jákobnak az angyallal. Platón indázó, szélesen hömpölygő mondatait magyarban csak a mellékmondatok, közbevetések szaporításával tudjuk megoldani, ami a szöveget nehezen olvashatóvá, „nyögvenyelőssé” teszi. Mintha egy Kant-i filozófiai értekezés volna. Pedig az eredeti szövegek — még a párbeszédes részek is — inkább könnyed, élvezetes csevegéshez hasonlók. Ahhoz, hogy ezt visszaadhassuk, igen sok türelem és önkritika kell.

Palinódia

Előzőleg határozott logikai szigorral kimutattam, hogy Platón, a filozófus tévedett: sem az égben, sem a földön nem léteznek ideák, és amiket ő ideáknak gondolt és hiposztazeált, azok csak egyszerű fogalmak az agyunkban.

Ám ha fölidézzük azt, ahogy a költő Platón megörökített egy-egy pillanatot.. . azt, ahogy a Phaidónban Szókratész a kereveten heverészve, lábát dörzsölgetve búcsúzik az élettől és barátaitól — azt, ahogyan Szókratész Phaidrosszal együtt a sus- torgó vén platán alatt leheveredik a bársonyos fűre, s a nagy tücsök-, madár-zsongás, patakcsobogás közepette a szerelmesről kezd beszélni, aki mint kocsihajtó lovas kettősfogaton felszárnyal az égbe, és — ha a rakoncátlan egyik lovat sikerül neki megzabolázni — ott fönn meglátja az ideát... azt, ahogy a hetedik levélben Platón- nak — Szókratész mellett másik nagy szellemi, kizárólag szellemi — szerelme, Dión, megbűvölve Platón eszméitől szabadságharcossá lett, mint Byron és Petőfi, felszabadította hazáját, de az alantas ármánynak áldozatául esett — mindezek a nagy platóni pillanatok azt sejtetik velünk, hogy — a lelkűnkben legalább is, vagy a mindenségben, ha nem is szubsztanciák, létezők — de valahogy mégis vannak ideák, melyek valami csodálatos extázisbán hirtelen földerengenek, és ennek nyomán egyszerre egész mássá lettünk mi magunk, és így vagy úgy mássá lesz majd az emberiség is. E nélkül a nagy misztérium nélkül nincsen nagy költészet és nincs új korszakokat teremtő, döntő tudományos felfedezés.

257