Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Sándor Iván: Helyesen gondolkozni: erkölcs (A Németh László-életmű margójára)
SÁNDOR IVÁN Helyesen gondolkozni: erkölcs A NÉMETH LÁSZLÓ-ÉLETMÜ MARGÓJÁRA Egy gondolkodásmód, jellege Mikor Németh László Vásárhelyen tanítványai elméjében azt igyekezett világossá tenni, hogy: „Helyesen gondolkozni már egyfajta erkölcs”; amikor később azon töprengett, hogy mi a különbség a gondolkozó író meg a filozófus között, és erre jutott: „Mindkettőjükben az élmény a törvény forrása ..ám az írónak „mégis az élmény a fontosabb, a filozófusnak a törvény”; amikor mindezeket esszéinek és valamennyi más írásának egyik magjává sűrítette, már eljutott odáig, aminek felismerése végül csak tovább erősödött benne, hogy élete egyik legnagyobb élménye a gondolkozás. Pályakezdésétől az utolsó naplókig, jegyzetekig, a végső széttekintésig ez az élmény mindvégig kísérte, s megadta egész művének egyik jellegzetességét. Segítette abban, hogy újabb lökést adjon kora irodalmának; egy olyan irodalomnak, amelyikből olyan sokszor éppen a gondolati töltés hiányzott. A korigényre, de azon túl egy általános feladatra való ráhangolódás találja meg ezzel formáját. A mohó megismerésvágytól a végső összefoglalásokig többféle élet- és munkaszakasza volt gondolkozása folyamának. A cél mindvégig a megismerésre irányult, az irodalom, a kultúra, a tudományok integrálására. Végigpillantva a négy évtizeden, azt mondhatjuk, hogy kezdetben elsősorban a szellem teljesítményeire, később majd inkább az életre, a valóságra irányult megismerésvágya. De az éles szakaszolás torzítana, szenvedélyében a kettő öszefonódott. „Kezdetben volt” az irodalom. Igaz, a húszas évek tanulmányait, kritikáit író, nemzedékének jelentkezését szemléző, a magyar irodalom hagyományait kereső Németh László már eközben is próbának veti alá gondolatmenetét. Az irodalom áll ekkor mégis a középpontban, a következő, az európai kitekintésben is. Az ideákkal egyelőre ismerkedik, (fontos, hogy a történelemmel majd csak később). Elsősorban Szabó Dezső nyomán, és az Ady-jelenséggel szembenézve alakulnak eszméi is az irodalom helyéről, szerepéről. Az első ráismerés a gondolkozás korcsodájára köztudottan Ortega lesz, és az enciklopédikussághoz való vonzalom méginkább megerősíti a felismerést: hiányoznak a vállalható utak. Úgy látja, hogy a szellem labirintusban bolyong, a kort elárasztja a zűrzavar, a XX. század bár még csak harmadik évtizedében van, máris a széthullás jeleit mutatja, még a jó tendenciákat is alányomják ellentmondásaik, és a kiútkeresők egymás erősítése helyett továbbzilálják csak a próbálkozásokat. Ez az álláspont már az irodalmat mérlegre tevő, de az irodalomnál többet, a kultúra általános helyzetét is figyelő, a kultúrában az élet, a társadalmak mozgásirányait felfedezni vágyó szellem teljesítménye. Hozama a magyar irodalomban elég ritka elemző, végiggondoló hajlam kifejlesztése. A kérdések feltevései, amelyek a század vezérjelenségeit kutatják, az elmemunka jellege, ahogy vitába száll önmagával, s mielőtt valameddig eljut, ellenpróbákat keres, mindez a módszer eredménye. „Minden kor túlozza saját jelentőségét, minden kor zavarosabbnak képzeli magát elődeinél. Ha egy nagy ember meghal, csodálkoznak, hogy milyen világos, kerek egész volt az élete. Ö azonban ellentmondások martalékának, zavarosnak érezte magát a szíve mélyén. így vagyunk a korokkal is. A múlt optikai csalódása 258
