Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Páskándi Géza: A halhatatlan szolga

gunkból” és így tovább. Nos, ha a falu és ia ikloáka között választhatok — nem vitás melyikre szavazok. A trágyáinál a szennycsatorna sokkal bűzösebb. Ha valamiféle megálmodott — ez nem romantika ? — világnyelv és kis provinciális nyelvecském között kel választanom: a földemen két lábon állva azt válasz­tom, amit 'beszélni tudok. Mindig azt, (amivei legjobban tudok másokra hatni! Bolond, aki másképpen cselekszik. Milyen szánalmas azok logikája, akik ro­mantikát kiabálnak (bármely emeltebb hangira, amely nyelvről s effélékről be­szél, de ők maguk — egyébként jogosan — dübörgő tapssal fogadják a más nyelvék író-képviselőit. Külön kiemelve, mekkora mesterei anyanyelvűknek. Ügylátszik, jó pont részükről az anyamyelvónt csak iákkor jár, ihia az illető an­gol vagy francia. A pökhendi fanyalgáis sziaba ds ágkorlát ozást emleget, ha nem sajnálhatják le, amit útón-útfélen szeretnének. De elfelejtik, hogy ezt a szabadságot többek között azok vívták ki számiunkra, akiknek nézeteihez eme fanyalgókmak annyi közük sincs, mint manikűr után a köröm feketéje! Vajon mindez inam tartozik Kosztolányi éfchoz? Mélységesen oda. Koszto­lányi meg a kozmoszpolisz és metropolisz .^flaszteré”! Ugyan már. ö, aki — persze metafforizálva — már-már ^gyanúsan” fogalmaz: „ia nyelv az ős-sovi- niszta”. Ez egyfelől igaz De hiszen mi más ia sovinizmus, mint hódító szellem. Amikor bárkinek iaz anyanyelve saját hangrendjébe, artikulációs bázisába „tör” be egy-agy idegen szót, vajon e folyamat nem hasonlít-e ahhoz, amikor egy individuumot meghódít egy másik vallás, másik hagyomány, szokáskör, konyha, temperamentum, történelmi emlékezet vagy éppen nyelvi szépség? Az olasz capiscare így lesz magyar kapiskáló, sőt néhol ibapisgáló. így lesz a görög Heraklész a latin hódításban Herkulessé, és a héber perusim-boi görö­gül, Pharisaios (farizeus). S ha ez a szórablás úgy történnék, hogy a másik nyelvben lyuk keletkez­nék helyében, bizony véres háborúságoknak lennénk tanúi. Szerencsére immár két, sőt több élete lesz így a szónak, tehát mégsem agresszív imperializmusról van szó. Kosztoiányiékbam tehát az esaköz-nyelv eéi-nyelvvé változik. A struktu­ralizmus, szemantika, szemiotika, meg a pozitív logika, a „formalista” törek­vések századunk első harmadában kezdenek jobban testet ölteni. Történelmi előzményei persze ennek is vannak. Annak idején az alexandriai grammatiku­sok „két táborra” szakadtak. Az lamaiogisták és az lanomalisták szinte kerek száz évig vitatkoztak, hogy a beszédbe a logitousságot, szabályosságot kell-e bevinni, vagy át kell adni a természetes fejlődésnek? Az anomalistáik az utób­bit képviselték és csupán la ínyesegetés jogát ismerték el. A nyelvhez kívülről közelítő analogistálk a prokrusztészi módot választották. Croce idézi Quintilia- nus szellemes mondását: „Más dolog latinul és megint más grammatika sze­rint beszélni”. Varró pedig salamonian a „helyes szokás” fogalmát 'kívánta be­vezetni. A grammatikát iaz ókorban is sokan istenítették. Az ige három személyé­ben például a Trinitatis fide (szentháromság) „lenyomatát” látták. De gon­doljunk csak a legősibb korokra. A tabu-szavakra, ráolvasások, varázsszöve­gek „metakommunikáicióira”, vagy a glosoláliára. Ez 'utóbbi az egyén olyan exitatikus (elnagadtafattsági) állapota, amelyben a „normális” környezet szá­mára érthetetlen szavakon beszól. Nyelvében szólás. Effélék — akár boros­tyánban iá rovar vagy falevél — ma is fennmaradtak a folklórban ,különösen bizonyos gyermekmondókák természetes „rezervátumában 244

Next

/
Thumbnails
Contents