Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Páskándi Géza: A halhatatlan szolga

persze, hogy hoanonímák volnának (égi hold, egy hold föld). Épp erre vialó az egyik rímben — vagy a rímhívóban vagy a felelőben, netán mindkettőben — az előzetes toldalék (mint fent a hihattál). A tiszta rímet még fokozni is lehet, ha az előzetes toldalék a képzés helye szerint közeli hang; saját — rögtönzött — példa: pán ok-bánok (megbánök).

A két, esetleg három szátagnál tovább terjedő tiszta rím már a komikum felé viszi a hangzást (kecskerímek): ismert a teátrummal-teát rummal. A komikum forrása: la formális tökély. És a nagy kontraszt: a hangi azonosság itt — a jelentés merő mássága ott. Ugyanúgy, mint a szofisztikus okoskodásokban. Például a sztoikus Khrüszipposznál: „Ha mondasz valamit, az a szádon át távozik. Kocsit mondasz. Tehát a kocsi a szádon át távozik”. Látszólag minden szabályos, egybehangzó, az okoskodásnak „csak a nyaka véres”. Mégha tudós módon nem volnánk is képesek felfedezni a hibát, egyből látjuk: ez képtelenség! Logikai tökély egyfelől — másrészt könnyen ellenőrizhető képtelenség: íme a hasonló szotfizmák kulcsa. A kecskerímnél ugyanez. Mintha tán azért mennék a színházzal (teátrummal) szembeni kávézóba, hogy el ne rontsam a „teát rummal” rímet. Vagy azért iszom iá színházzal szembeni teá- zóban teát — és nem kávét — rummal, mart így odalenne a teátrum rímlehetőség? Az egybeesés csinált, viszont természetesnek akar feltűnni. Ez a kontraszt is komikus tehát. Khrüszipposz a képviselttel és a képviselő fogalmakkal játszik: felcseréli őket. Ha mondunk valamit, nyilván a beszédhangok távoznak szánkon ált. Így tehát nem a valóságos kocsi, hanem a kocsi szó hangjai, 'és persze a jelentés maga. Az ellenkezőjét .állítani épp olyan, .mintha a költő azt mondaná: „én vagyok a nép” — mi pedig ledöfjrüik s utána kijelentjük: kiirtottuk az egész népet. A képviselővel nem pusztul el a 'képviselt: a szavakkal a világ.

De Kosztolányiókmak (Tóth Árpád, Babits, Dsida, Áprily) valamiért igen fontos a külső forma is.

E kérdéssel sohasem foglalkoztunk megnyugtatóan. Meglett férfiak, nagy- műveltségű 'elmék 'és mégis — minden rím számukra valamiféle gyermekes heuréka-f orr ás, „megvan-meglieltem”-kiáitás. Már-már élvenc felfedezés: a rímnek a verssoron 'belül van már „magánélete”, ami egyébként éppúgy zavaró lehet, mintha katonák menetelnének és valamelyiknek a kedvese beadna a sorba, hogy ott ketyegjenek. Nyilván valamiféle rendbontás történnék így. Az egyféle ritmus, idő éket és léket kapna. Pontosabban: az az idő, amit eddig a menetelés szabályos lépteivel mértünk, most egy másfajta idővel, egy szubjektivebbel is megméretnék. (Ti, a lány és a bakla „hetyegő” idejével.) Figyelmünk az 'egyirányú és szabályos menetelés ritmusáról rájuk terelődne, akik megbontják ezt az egyirányúságot. Megtorpan a fölyamatos élvezet. A célirányosságot másféle célirányossággal cserélik fel. Idegen sziget a menetelés-óceánban. Idegen test, idegen lélék születik. A rím külön „holdudvara”. Varázsszó, amely a halmazon belüli harmóniákat sugallja. Rendet a rendetlenségben. Megfelelést a zűrzavarban.

Aligha vitás, hogy Ady vaiamenmyiüknél nagyobb nyelvteremtő, de nála a nyelv még mindig patinás eszköz-voltában ragyog. Az eszköz-nyelv hangsúlyosan cél-nyelvvé igazából Kosztolányiéknál válik. Persze ez la folyamat is régebben kezdődik. A játékos nyelvisóggel. A költészet rokokó és pre-rokokó fejleményeivel. A barokkban a dísz még vért, páncél. Föd. A rokokóban a dísz már függetlenül, céljává válik önmagának. A költészetben a nyelv mint cél

242