Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Páskándi Géza: A halhatatlan szolga

megjelenése, a játékosság eluralkodása {iáként a XVIII. század második fele) szinte kínálva kínálja magát a későbbi új nyelvtudományi áramlatoknak. A nagy földrajzi felfedezéseken belül az etnográfia, az összehasonlító nyelvtudomány a nyelveket valamiféle történelmi {szellemi) individuumként kezdi látni és láttatni. A nyelvi szuverenitás — ia rokonságon innen és túl — a boncasztalra kerül. Hozzájárulnak mindehhez a nemzeti szuverenitásra való igyekezet politikai áramlatai Itájiainfcon, amarra meg a gyarmati törekvés. Ka- zinozyék koráiban az anyanyelv nemcsak 'a nemzet önfelszabadító törekvésének tudományos fedőneve, de valamiként mindenféle szellemi szuverenitás szinekdokhéja lesz. Gyűjtőfogalom. A nyelv iránti magatartás közösségi lélektana ugyanazt a kulcsot (használja, mint a puiblikum az allegorikus művészethez. De bármiféle parabolikusság ajtaja előtt a műélvezők ugyanazt a kuiccsomót zörgetik. Ez valamiként a „nyílt titok” szóval jellemezhető, amit — bizonyos játékszabályok betartása mellett — még a oenzorális fórumok is megtűrnek. Ki ne tudná, hogy Arany „rab gólyája” az (1849-ben megbukott szabadságharc? („El van metszve szárnya.”) Becsnek ezt a formát, az aesopusi beszédet „le bel nyelnie”, nemcsak mert végűi is nem bizonyítható, miről van szó, hanem: ez a nosztalgikus hang nem tekinthető lázítónak, sóikkal inkább sebnyalogatásmak. Történelmi önbecézés, amely minden nagy (históriai trauma, megrázkódtatás után jellemző lesz, legalábbis a művészet egyik-másik irányzatára. Még akkor is így van ez, ha ebbe szenvelgő hangok is vegyülnek, és igen sokszor nem azok képviselik, akik valóban megszenvedtek.

Bécs van elég okos ahhoz, hogy tudja: az már abszurditás volna, hogy még a parabolákat is megtiltsák. Ez azt jelentené: nemcsak a szabadság kenyerét vették el a nemzet (asztaláról, de már a morzsákat is lesepriik!

Mindez nem jelenti azt, hogy „önkörén bélül” a parabola „veszett fejsze nyele” és nem hatalmas szabadság és esztétikuma jobbára nem múlhatja felül a leplezetlen igazmondás megannyi művét.

Nos ez a nyelv ilyen formáiban válik célnyelwé. Mint szinekdokhéja és fedőneve mindenféle szellemi szuverenitásnak. Nem véletlen, hogy a Herder nyomán visszhangzott nemzethalál végül is a ^nyelvhátéi” szóban ölt (testet. Sohasem értettem, miért hangoztatják annyira, hogy ia nemzethalál gondolat romantikus eszme. Azért talán, mert iniagy romantikus költők ((példáiul Vörösmarty) kedvelik? Hát persze, hogy kedvelik, mert a romantika — szószerint — imádja a hiperbolikus túlzásokat. Vajda „üstököse” nem véletlenül „sugárecset, mely festi” a költő végzetét. A „sugármecset” klasszikus hiperbola, melyet majd a szürrealista törekvés (pl. József Attila a Medáliákban stb.) vesz át a már-már kozmikus élménybe hajló romantikától. (Komjóthynál ez a kozmosz mikro- és miakrotkozmikus: az én hordozza mindkettőt. Banitetisztikus eredetű.) De a nemzethalál túlzása reális veszélyből táplálkozik: a (hiperbola ,;kilövőhelye” a földön van. Amikor nagyanyó azt mondja a (kislánynak, „este ne járkálj az Utcán, mert ott la mumus”, ez persze túlzás. De az nem túlzás, hogy pedofil szatírok leskelődnek! Mumus ugyan nincs, de tannál inkább van szatír. A túlzás úgy működik itt, mint rettentő figyelmeztetés. Miféle romantika hát? Hogy-hogy nem romlik, pusztul a nyelv? Nézzünk csak — mégcsak nem is körül —, hanem a portánkon széjjel, ahová mindig is kényszerülünk. Volt valaha nagyobb tere zsargonnak, argónak (jiassznyelvnek) mint manapság az állandóan foldozrtivaló flaszteren? — Persze van olyan is, aki ebben a fejlődés jeleit látja. Végre kikupálódunk, kilépünk átkozott ázsiai „falusiassá243