Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Panek Zoltán: Anyanyelvünk atyamestere

szom: a nyelv varázsa [...] éppen az, hogy telis-tele van emberi tartalommal, letűnt nemzedékek életével, okos és ostoba emberek szellemével, akik az indulat hevében nyűtték és rontották szavait, s úgy hagyták ránk, az érzés megindító szeszélyével együtt. Haldokló szájakon lebegtek ezek a szavak és szerelmesek száján, akik már csak gügyögni tudtak. Minden szó ereklye. A szenvedés szentelte meg, s a szenvedély torzította el. Ami hajdan szabály volt, abból kivétel lett. Félreértésből keletkeztek gyönyörű költői képek. Családi emlékek évezredes kincstára az élő nyelv. Azért tudunk rajta beszélni, mert hasonlít hozzánk: éppoly eleven és gyarló, mint mi. Édes hibái többet érnek a tökélynél. Jellemezhetjük vele magunkat, kik szintén hibákkal vagyunk teljesek. Szólásai körülhatároltak, de rugalmasak is, annyira tágíthatok és szűkíthetők, hogy lelkűk egész gazdagsága beléjük fér. Következetlensége is atyafi- ságos velünk. Alkalmas arra, hogy a mi hangszerünk legyen. Nyelvjárásai, csibészfordulatai megannyi szín, melyhez szükség esetén hozzányúlhatunk, persze ez egyáltalán ne:m jelenti azt, (hogy éppenséggel csáki szalmája, avagy ebek harmincadjára adott ünneplőnk, melyet a lélek egyfolytában hord, de nem úgy, hogy hivalkodóan kifessék, nem visszük magunkkal még a sírba sem, hacsak nem magunk által visszük a sírba, a beavatottak sem bánhatnak vele beavatatlanok módjára, őrizetében inem bangósodhatunk el hajnalra semmilyen körülmények között sem, ha már szó esett arról is, hogy hangszerünk, egymás szájában sem nézhetjük rokon közönnyel, senki, aki egyszer Arany János bűvös szavával mulatott, annak az anyanyelven beszélő ember biztos, alvajáró ösztönével ikell rászólnia a másfelé csámborgó magyar anyanyelvűre, mindig csak a nyelv szelleme parancsolhat, magyar anyanyelvű az, aki vállalja, nemcsak mi gondolkozunk: a nyelv is gondolkozik, adassák tehát tisztelet és megbecsülés minden (bármely) anyanyelvmék, a világ minden, egy (ős-) anyától származó megannyi anyanyelvének, akkor iis, ha (akkor móginkább, ha) az ész, a józan ész [. . .] azt sugallja, hogy boldogság olyan nyelven gagyogni, melyet a kutya sem ért, s bölcsőtől a koporsóig rabjának lenni, nem tudom, mi lett például a lívekkel, akik 1930-ban — már vagy még? — mindössze ezerkétszázötvenöten beszélték egyetlen anyanyelvűket, ennefkokáért azonban sem ők, sem anyanyelvűk nem volt árvának mondható, az árva csak az, aki anyanyelvét nem ismeri tüzetesen, az egy nyelvet se bírhat, az holta napjáig szellemi vakarcs, lelki nyomorék marad, ízetlen, tartalmatlan és ke- délytelen, s ha megannyi nyelven gagyog is, minden nyelven csak légüres általánosságot mond, a mi nyelvünk, mint bármely nyelv, határtalan és szabad, korlátlan terület, ahol alkotni, játszani és táncolni lehet. Mindenki a képére formálhatja, a nyelv maga a végtelenség, ámde ,,ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”, nem árt megszívlelnünk az intést:

Lenne csak a lantnak nyelve.

Majd ránkszólna őkigyelme:

Mind dudáljon,

Hagyván engem Bakfark keze által Pengnem*

ami mindközönségesen csupán azt jelentinkérdezi a mindenki-nyelvésztől, hogy tudod-e, mi a legnagyobb nyomorúság, ha nem, hát (kitaláljuk együtt: kol* Jan Kochanovszky; Soltész Gáspár fordítása.

237