Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Panek Zoltán: Anyanyelvünk atyamestere

dusbotra jutni, de eltört koldusbotra, vagyis olyanok nyelviérzékére, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, de nem szabad egy percre se felednünk, hogy csak 'később, nem ugyanakkor, ami nem ugyanaz, márpedig, ha az értelmes ember megért valamit, nyomban türelmetlen lesz, ami eléggé rossz szokása, az anyanyelviért is csak a szájunkban elevenlő piros sebként tudja elképzelni, holott lehet olyan is, mint egy anyanyelvtől lett leány majd anya lesz bájos-bűvös fogsora: mint képzeletünk legszebb játétovonata, fehérben és kanyarban, a nyelvet nem lehet szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk vagy írunk, természetesen nyomban hozzá kell tennünk, hogy a tűzhányót nem lehet takarékon működtetni, nem lehet takarékra állítani, az végzi a dolgát, dohog és tüzel, lávafolyam és nem a fejünkre szánt hamu, az írót végül beolvasztja a nyelvkincsbe, remélhetőleg ezt a mondatomat is: ebben a században a legnagyobb kaland megmaradni, ott, ahol születtünk, ezt először 1974. július 6-ón írtam le, a véletlen mentette meg az elmúlás szeszélyétől, nem tudom, örömünkre-e vagy netán 'kárunkra, most már nem tehetek ellene semmit, úgy kísér, mint telkemből leikedzett gyermekem, mint minden élő: véletlenül jött e világra, aminthogy a stílus maga véletlen. Az volt és az marad mindörökké. Változó játéka változó szeszélyünknek, amelyet megint a testünk formál a saját képére és hasonlatosságára. Nem csodálom, ha az igazi művészt minden alkalommal elfogja a fehér papír borzalma — ez az írói horror vacui — valahányszor íróasztalhoz ül. Hisz az egész folyamat oly kockázatos. Üres papírlapon kalandozni egy vékonyka acéltollal, ezer esély, millió veszély közepette, és ott határozott utat vágni — azt a bizonyosat, az egyetlen lehetőt! — van ebben valami szédületes, rettegő és ájulatos, hasonló a tengerész veszélykedvéhez, aki egy rozoga lélekvesztőn csap az óceánnak. Nemcsak a tehetségtől függ a siker. De attól is, hogy violaszín tentával írsz-e vagy feketével. A papírt is egy ínyenc szeretetével választjuk. Más az írásod, ha tollat fogsz, és más, ha ceruzát, és ismét más, ha írógépen kopogsz. Egy magyar író stílusa szemmel láthatóan megváltozott, mióta az írógéphez szegődött. Ezek azonban csak külsőségek. Mibennünk magunkban megy végbe a változás, minden nap, a nap minden órájában és percében, aszerint, hogy mit látunk, mit érzünk át és a déli menünk, a Graham- kenyér vagy a babfőzelék foszforos tartalma nem kevésbé határozza meg mai mondataink végzetes egymásutánját, mint vízióink és szerelmi bánatunk, véletlen tehát a stílus és mégsem az, hiszen már tudjuk, hogy mindig csak a nyelv szelleme parancsolhat, és egy nyelv szellemével nem lehet vitatkozni, irányában szeretetünk fullánktalan szeretet, édes-boldog elvakultság, mert hatalmas, megfoghatatlan szellemi csoda az anyanyelv (amit a világon talán egyedül a lengyelek neveznek apa-nyelvnek), eleven és rejtélyes valóság, és megannyi bizonyíték tanúsíthatja, hogy a nyelv nem külsőség. Egy költői alkotásban csak az belső, az ösztönös, a lélek. Nem a köntös az, hanem maga a test. A héj és a mag együtt, mely szétbonthatatlanul összenőtt, mindjárt a fogantatása pillanatában, ezért, talán éppen ezért, számomra az anyanyelv a nyitottság, a lélek világra-nyitottságának eszköze is ugyanakkor, nem tudom úgy elképzelni anyanyelvűnket, hogy mint bután büszke bajusz körbenövi szónkat, akár a muflon szarvcsigája, amelytől aztán többé nem tudja elérni a füvet, mi pedig Európa előttünk elterülő illatos füveit, imkáhb éihenhalunk csak hogy bel ezápul hassunk a helyiérdekűség és a vidékiség képzelt méltóságába, a nyelv az ember vallomása, és az indulatok lázában született, egy másik em238