Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával

legújabb fényképeit mutogatják egymásnak, avagy kávéznak, kiskirályoskodásukat dölyfösen élvezve! — hanem inkább megtartanák magukban mindazt, ami jó, és a férfiak „feminizálódnának” jobban, visszatalálva eredeti érzékenységükhöz.

Ilyen szempontból Hollandiában már sokkal jobb a helyzet. Nagyon sok — és egyre több lesz — az ún. „feminista” férfi, ami nem annyit jelent, hogy homoszexuális, noha mai nézeteink szerint a homoszexualitás sem bűn, sem betegség, még csak nem is „perverzió”, ahogy Dr. Lux' Elvira állítja, hanem egy a sok szexuális variáció közül. Nem, a „feminista” férfi az a heteroszexuális lény, aki felismerte és elfogadta magában a saját animá-ját, és arra törekszik, hogy a hagyományos férfi és női tulajdonságokat is a lehető legharmonikusabban egyesítse magában, aki a nőt nem prédának és objektumnak tekinti, hanem testvérnek, és akit elsősorban az individuális különbségek és tulajdonságok érdekelnek, nem pedig a nemi jegyek. Persze, ennek az új típusú férfinak a kialakulásában nem csak a nőmozgalom játszott szerepet, hanem a gazdasági kényszer is: az óriási és már szinte gyógyíthatatlannak tűnő munkanélküliség. Igen sok férfi maradt otthon, mialatt felesége vagy élettársa dolgozik. És ő látja el a háztartást, a gyereket — és nem válik nevetség tárgyává, ellenkezőleg! (Magyarországon, ha egy férfi szeret gyermekeivel lenni, vagy főz, süt, mosogat, mos, vasal — hamarosan megkapja azt, hogy biztosan „homokos” vagy legalábbis: papucs.)

Hogy ezek a „feminista” férfiak — akiknek, egyébként mára több egyesületük is van Hollandiában! — a társadalomban milyen konkrét feladatot tölthetnek be, arra szép példa az ún. Bliifvan-mijn-lijf (Ne nyúlj hozzám!”) — otthonok prakszisa. Ide azok a nők menekülhetnek gyermekeikkel együtt, akiket otthon ver a férjük vagy partnerük. Az állami támogatásból fenntartott intézmények később önálló lakáshoz és munkához juttatják az anyát, vagy gondoskodnak arról, hogy segélyt kapjon. Az otthonokon belül nevelők, tanítók is működnek — hogy a gyerekek ne maradjanak le nagyon, amíg nem mennek újra iskolába. És óvónők helyett: óvóbácsik! Fiatal, szelíd férfiak, akik arra hivatottak, hogy még idejekorán semlegesítsék a rendszerint sokat szenvedett kisgyerekben a beléjük égett durva, erőszakos apa- modellt. Hogy ne az első, rossz élmény váljon bennük azonossá a férfi képével, ne ezt tekintsék majd követendő példának, folytatva a végzetes láncolatot.

Én annak is nagyon örülök, hogy a „feminizmus” versemet egy férfi — Rad- ványi Balázs, a Kaláka-együttes tagja — zenésítette meg, és ő énekli az együttessel; hiszen az lenne az ideális, ha tulajdonképpen férfi-igény is lehetne az, amit ez a vers kifejez, s én bízom abban, hogy vannak ilyen férfiak, s lesznek majd egyre többen.

Amikor nemrégiben az amsterdami egyetem felkérésére előadást tartottam nők és férfiak viszonyáról Magyarországon és Lux Elvirától, illetve Hernádi Miklóstól idéztem, óriási hahota rázta meg a termet, melyet egyébként fele arányban fiúk töltöttek meg. Azt hitték, viccelődöm ...

Ezzel együtt tulajdonképpen nagyon jó jelnek tartom, hogy idehaza egy ilyen groteszk vita kirobbanhatott és helyet kapott a sajtóban. Addig van baj, amíg valami még nem tudatos, amíg még nem lehet beszélni róla. A kísérteteket megöli a napfény. S a régi sztereotípiák hordozói talán éppen azért védik olyan elkeseredetten bástyáikat, mert érzik, hogy változik a kor, egy másfajta ember van megszületőben.

Az igazi „feminizmus” tehát sem a nőket, sem a férfiakat nem akarja megfosztani értékeiktől, hanem ellenkezőleg: rejtett tartalékaira szeretné ráébreszteni, azokkal gazdagítani őket. S így nem eltávolítani, hanem, az eredeti közöset és rokont hangsúlyozva, inkább egymáshoz egyre inkább közelíteni.

A magyar nők szerepzavarairól szólva említetted, hogy a „hitvesi és anyai szerepet” tekintik igazi hivatásuknak, s nem merik (akarják) vállalni a fölkínálkozó önállóság és egyenrangúság „kockázatait”.. . Magam is tapasztaltam, hogy e sajátos egyoldalúságnak a gyerekek vallják leginkább kárát, aki227