Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával

gyakran találkoztam és találkozom ilyen emberekkel. És nem csak férfiakkal, nőkkel is!

Azt hiszem, idehaza ott van a nagy baj, hogy a férfiak és nők egyszerűen nem elég őszinték egymáshoz, nem tudják természetes hangon elmondani egymásnak, hogy hogyan képzelik az ideális együttlétet — állandó sértődések és görcsös önbizonyítási rohamok nélkül. S ez vonatkozik a fiatalokra is. Még mindig hat a hagyományos magyar prüdéria, a szerelmi életnek nem alakult ki a normális nyelvezete, és ami főleg mindkét nemnél hiányzik: az az önismeret. Ha valaki serdülőkorban fél megismerni saját testét, a saját, nem csak nemhez, de egyénhez is kötött érzékenységét, speciális fantáziáit, hogyan is „mondhatná el magát” később valaki másnak? Az is nagyon hiányzik, hogy nők a nőkkel, férfiak a férfiakkal — szintén normális módon, nem viccelődve és trágárkodva, hencegve és hősködve — megbeszéljék az efféle gondjaikat, kételyeiket. Mindjárt kiderülne, hogy mennyi a közös, s ezzel csökkenne a szorongás, a bűntudat, az az érzés, hogy „biztos csak én vagyok ilyen igényes, pervenz, rendhagyó stb”. Az említett vers tulajdonképpen tudatos ön-visszafogás, jogos és természetes igények ironikus lefokozása, mert nyilvánvaló, hogy abszurd dolog azt kívánni, hogy a szerelem „csak” ennyi legyen, hogy egy férfi azzal, hogy gyengéd és nyitott, hogy elsősorban barát, testvér és nem vadász, „csak” emberré lenni engedje a nőt — mintha ez valami különös kegy lenne. Világos, hogy egy partnerkapcsolat ennél sokkal több és gazdagabb kell hogy legyen — de itt kezdődik minden. Hogy két ember adja oda magát egymásnak úgy, hogy az adás és a kapás mozzanata egybeolvadjon, felcserélhetővé váljon; ott, ahol két ember egyszerre a „nyerő fél”: egyik sem az, tehát megszűnnek a hatalmi struktúrák. Már csak mellérendelés van, alárendelés helyett. Borzalmas dolog, hogy idehaza milyen erősen élnek még ma is a klisék aról, hogy egy nő vagy férfi milyen kell, hogy legyen; a reklám, az iskolai tankönyvek, a viccek — nap mint nap újra a régi előítéletekkel árasztják el az agyakat. Sajnos, még a hivatásos „felvilágosítók” is, mint például a szerintem teljesen alaptalanul „híres” dr. Lux Elvira, akinek a könyveit mindig pillanatok alatt elkapkodják. Hogy is csodálkozhatnánk azon, hogy a férfiak és nők az erőszakot mint szuper-férfias tulajdonságot kultiválják — a nők még akkor is, ha voltaképpen szenvednek tőle! —, ha a „szakember” ezt írja: „Ha a férfinek egy nőért nem kell megküzdenie, a győzelem érzése nem lesz teljes.”1 Vagy: „A fiatal lánynak az a férfi tetszik, aki valamiben kiváló, győztes, magabiztos és erőszakos. Az erőszakosság azért kell, hogy le tudja győzni a nő szexuális szorongásait, s elvállalja a leigázás felelősségét.”2 Vagy: „A nők elfogadták, hogy a férfi teszi őket magáévá, s ez nemcsak szókép, hanem gyakorlati síkon is többnyire egybeesik az igényükkel. A szexuális szituációban még a domináns karakterű nő is arra vágyik, hogy a férfi legyőzze .. . Az a férfi, aki szexuálisan nem képes legyőzni asszonyát, lappangó, sőt, gyakran tudatosuló ellenérzést vált ki a nőből.”-1

Lux Elvira azt is újra meg újra elmondja a 20. század felvilágosult, dolgozó, önálló magyar asszonyainak, hogy soha ne utasítsák el a férfi közeledését, erőszakosságát, érezzék bóknak, hiszen engedékenységüket azután ügyesen felhasználhat- ját saját céljaikra.

„Minden nőnek meg kell értenie, hogy egy nő számára nem az a sértés, ha a férfi megkívánja, hanem az, ha a partnere nem, vagy nem eléggé kívánja. Egy érett, pszichoszexuálisan egészséges nő értékeli, hogy ő a férfi szexuális vágyainak tárgya (aláhúzások tőlem). A nő önértékelésének fontos pillére, ha a férfi felé irányuló vágyának energiáját átalakíthatja arra, hogy a férfi segítsen neki a házi munkában (mintha két dolgozó ember esetében a házi munka nem szükséges közös rossz lenne; megjegyzés tőlem!), és arra is, hogy a férj jó apa,, „fészeklakó” családfő legyen (mintha ez nem lenne teljesen magátólértetődő, mindenféle ügyeskedés nélkül is; megjegyzés szintén tőlem). A férfiakkal való bánásmódot meg lehet tanulni.

Ezek a kitételek azért is érdekesek, mert nem csak a nők mély megvetéséről tanúskodnak — a férfiakéról is. Mintha infantilis és érzelmileg alulfejlett barbá223