Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával

is az utóbbi években mennyire megsokasodott a politikum, konkrétan: az erőszak- és háború-ellenesség. Hollandiában ez szinte elkerülhetetlen; a művész képtelen kivonni magát a közhangulat alól, amely egyértelműen elutasítja az amerikai hatalmi törekvéseket, a rakétatelepítést. Nekem éppen az a furcsa, hogy idehaza mintha mindenki az örök béke szigetén élne, mintha nem lángolna máris körülöttünk a világ. Itt folyton azt hallom: ti túloztok... Talán csak a mi információink pontosabbak . . . azért félünk annyira. Ez a folytonos szorongás a művész, s főleg a költő helyzetét is nagyon megnehezíti kint. A polgári társadalom már eleve fölösleges parazitáknak hitte és hirdette a költőket. De lassan most már mi is azoknak kezdjük érezni magunkat. Igazán, egy olyan országban, ahol a lakosság tíz százaléka munkanélküli, ahol a törvény és a karhatalom képtelen megbirkózni a tömeges bűnözéssel és a kábítószerek pusztításával, ahol teljesen fellazult a fegyelem, s érettségi után a gyerekek utcára kerülnek, mert nincs számukra munka, vagy mert a sokféle numerus clausus miatt nem veszik fel őket egyetemre — luxusnak számít a művészet és világidegen álmodozónak a művész. S igen sokan egy új „proletkult” szolgálatába állnak — csakhogy ne érezzék a magányt, a társadalmonkívüliséget. Valahogy jelen szeretnének lenni a képben. Nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember hű maradjon a saját mércéjéhez. Hogy ne guggoljon le a nagyközönséghez, melyet most elsősorban a politikum érdekel. A Vörös szipeí-ből azonban valódi félelem szól ki. Személyes problémám a gyorsan terjedő erőszak ... nem is annyira a külvilágban, inkább az emberben magában. Amíg egymással háborúskodunk, ne csodálkozzunk, ha világszinten sem csillapodnak a konfliktusok. S az egyik legrégebbi háború, ami még ma is dúl, sajnos, s aminek legfőbb ideje lenne, hogy vé- geszakadjon: a nők és férfiak ostoba csatározása.

Ha már itt tartunk, akkor megkérdezném: véleményed szerint nálunk kik rettegnek oly nagyon a feminizmustól? Ismert „tétel-versed” címére hivatkoznék, melyben a „rettegés” személytelenül jelenik meg... Mégis: kikről van/lehet szó? S hogy ítéled meg azt a felfogást, ami csak emancipációt ismer el, a feminizmust mereven elutasítja?

Ez a hosszú című vers csak részben komoly — inkább ironikus. A hangsúly a „csak” szócskán van, a címben is és abban az — általad kifogásolt, banálisnak tartott! — sorban is, hogy: „ha csak egy éjszakára vagyunk ketten a nyerő fél”. De ez a „csak” többször is visszatér. Tudniillik a „feminizmustól” Magyarországon, nemintellektuális és intellektuális körben egyaránt, valóban annyira félnek, hogy szinte istenkísértés lett volna ennél erőteljesebb verset írni. Tudod, nekem van kint Hollandiában a kertben egy nyulam, meg egy kis tengerimalacom, ketrecben. Roppant jóban vannak, de időnként össze is kapnak. Illetve a nyúl valamitől megriad, és idegesen elkezd keringeni. Ilyenkor a nála bölcsebb és higgadtabb tengerimalac a hátsó lábára áll, és a nyúl homlokára teszi a mancsát. Mire az pillanatok alatt megnyugszik... Kicsit ilyen „kézrátevés” akart lenni ez a vers, valami olyasmi, hogy: „Nyugalom, csak semmi pánik, nem is annyira veszélyes dolog az a feminizmus, tulajdonképpen már az is „feminista” eredmény lenne, ha legalább a testi szerelemben kialakulhatna valami, a mainál tudatosabb kultúra és demokratizmus .. Mert ha már ott nem mennek a dolgok, ha már az ágyban sem tud igazán, szeretettel egymásra figyelni két ember — akkor magasabb szinten még rosszabb a helyzet; a szerelmet roncsoló és lealázó önzés és hatalomvágy a közélet minden szektorába kisugárzik. A „kicsi” és „nagy”: közlekedő edények. Ezt egyébként nem én találtam ki. A témáról sokkal jobban és árnyaltabban írt és ír például Hankiss Elemér. Legfeljebb az az érdekes, hogy az effajta felismerések Magyarországon csak most buknak felszínre; kint már rég bejutottak a köztudatba.

Aki szerelmi kultúrával, önismerettel és a másik nem igényeinek ismeretével nem rendelkezik, illetve, nem is kíváncsi rájuk, annak én általában is megkérdőjelezném kulturáltságát. Minden más akkor csak külszín, máz és póz. Sajnos, túl

222