Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával
mellett — mint a hollandban. S könnyebben visszavetíti akkor már a szimultán kockákból összeállt tarka világ képét önmagába: a felfedezi, ő is mennyiféle, egymásnak látszólag ellentmondó színből, én-szilánkból tevődik össze, s valahol mégis van benne egy központi — nyelvhez, kultúrához alig kötődő — néma Mag, amely harmonikusan egybefogja ezt a vad nyüzsgést. Egészen pontosan emlékszem is, hogy mi váltotta iki belőlem ezt a címadó verset. Valamelyik budapesti játékfilmszemle alatt megismerkedtem egy fiúval. Kritikus, tömegkommunikáció-kutató. Nagyon jókat beszélgettünk: filmekről, irodalomról, mindenféléről. S amikor spontán szóba került az, hogy én valaha médium voltam, sőt, isten bocsá’, megjegyeztem — persze, nem komolyan — hogy ráadásul Vízöntő is vagyok, mintha kicserélték volna . . . Felrobbant. Agresszíven közölte velem, hogy egészen idáig azt hitte, józan, felvilágosult emberrel van dolga — nem pedig egy ásatag, babonás hülyével, aki „bedől” a nyugati divatoknak... Elég dermesztő élmény volt. El is rohant, és azóta sem beszéltünk többet erről a témáról. Miután visszautaztam Hollandiába, írtam meg — válaszképpen ezt a verset. Hogy a valóság nem vagy-vagy. Hanem is-is. Így teljes. És így „modern”. Ha egyáltalán jelent valamit ez a sokszorosan kifacsart szó... Azt hiszem, egyébként, hogy ha a nemzetek nagyban is valamivel távolabbról néznék a saját értékrendjüket, és több önismeretre (s az ezzel együtt járó empátiára) tennének szert, sőt, némi humorral tudnák önmagukat szemlélni — csökkenne a gigantománia és erőszakos térítésvágy — s ezzel együtt i háborús fenyegetettség is. S a különböző rendszerek is végre — saját fogyatékosságuk tudatában — egymás mellett s nem egymás ellenében léteznének. S a jó-rossz minősítő koordinátarendszer helyébe a másság, az egyéni szín, a termékeny különbözőség értékelése kerülne. A Nyár a Vörös szigeten című ciklusodban olvasható egy szép és érzékletes, de nagyon fenyegető sejtelmeket árasztó részlet. Hadd idézzem ide: „vendéghajad már: fű helyezd mellé ál-arcodat szárít szomorúan szeret a Nap és mert itt egykor kő kövön nem marad légy te legalább: test a kövön s a csonton hús fénynek fölkínált tárgy vízszintes vérbő lelet: tengert dörgető lélegzeted!” Felfoghatjuk-e ezt a megelőlegezett katasztrófa tudomásulvételének? Reménytelen legyintésnek, a pusztulással szembenéző emberi reagálásnak? Az előző válaszomból kiderülhetett, hogy a Nyár a Vörös szigeten című ciklus több része valóban a háborús fenyegetettségre utal. S egyben ez arra is bizonyíték lehet, hogy az avantgarde művészet, a látszólagos l’art pour l’art igazán nem zárja ki az elkötelezettséget, sőt, formai forradalmával erősítheti is — akárcsak Kassák idejében. Lehet, hogy olyan korszaknak nézünk elébe, amelyben ismét kezet nyújt majd egymásnak forma és tartalom, de már egészen másképpen, természetesen, mint 1930-ban. Érdekes, hogy még Nagy Pál vizuális szövegeiben, sőt, élő akcióiban 221
