Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával
dium koromból való tapasztalat ez is; sokszor panaszkodtak nekem „látó” emberek — akárcsak az ószövetségi próféták —, hogy mit nem adnának azért, ha a sors elvenné tőlük ezt a röntgen-látást. A jövőt nem-tudni, társaikon nem-átlátni sokkal kényelmesebb dolog. De amikor megkérdeztem tőlük, igazán cserélnének-e másokkal, kis gondolkodás után azt mondták: Nem. Az emberi személyiség önazonosságának lehetetlensége vagy illogikus sokrétűségének katartikus belátása sugallta a folyton valami más zaklatottan előzuhogó sorait? Az ilyen ellentétekre gondolok: „vagyok sok-egy, hazug s igaz, árnyék és fény, és mégsem az: hanem folyton valami más . . . Két kulcsszó is kerül itt egymás mellé: a „valami' és a „más”. Ez a más-ság, ez a „másulás" mint emberi állapot mennyire elviselhető? Mint a személyiség legmeghatározóbb „programja”... Érdekelne ez, annál is inkább, mert ugyanebben a versben ez a „más” értékként is megjelenik .. . Azt írod: „. .. szem, száj, mell, öl nyelvén suttogva el a Mást, az Egyet, melyért létezni: kell!” „. . . folyton valami más”... Itt folytatnám az előbbi gondolatsort. Az az ember, „folyton valami más”, aki vállalja a naponta-újjászületés kínjait — s persze, „éles gyönyöreit” is. Lehet, hogy az érzelmi kockázatokat, a vakmerő egzisztenciális kalandokat kereső lény sokkal mélyebbre zuhan, mint a kiegyensúlyozottan és homogén élet-klímában vegetáló átlag-polgár, de örömének ritka csúcsai is sokkal magasabbak. Én ezzel kapcsolatban már kisgyermek koromban is azt gondoltam: „Csak egyszer élek”. Amit meg akarok tenni, tanulni, látni, beutazni, kipróbálni — azt itt és most kell megtennem, mert nincsen pótvizsga, újrakezdés, múltba visszaszívó csodás időgép. Most vagy soha. Ez az egyik dolog. A másik, hogy szerintem az emberi gondolkodás Európában egyre inkább afelé tendál, hogy felismerje, és beismerje: a dualizmus korának vége. A világ jelenségeinek dualista, fekete-fehér, azokat folyton egymással szembeállító megítélése, felosztása elavult, hiszen annakidején, a francia felvilágosodás korában, Descartes és más gondolkodók csupán hasznos mérőeszköznek szánták — mint ahogy az órát és a naptárt is az ember agyalta ki, hogy saját valóságát jobban megragadhassa és strukturálhassa — és csak később kezdtük ezt a mérő-eszközt összetéveszteni a valósággal. Elég arra gondolni, mi minden fut át az ember agyán, mialatt vonaton utazik és az ablakon kinéz: a kint elsuhanó táj képei, az azokról eszünkbe jutó emlékek, asszociációk, vágyak, tervek, félelmek, előrefutás az időben úticélunk felé és nosztalgikus visszahátrálás — mindez egyszerre van jelen, néha néhány másodperc alatt zajlik le bennünk. A kortárs művészet legnagyobb gondja, hogy ezt az egyidejűséget, a dolgok örökös szinkronitását hogyan adja vissza: ebből a törekvésből született a totál-színház, a vizuális költészet, a kísérleti film és sok más. Nem véletlen, hogy annyi alkotó foglalkozik az idő relativitásával; ez már elkezdődött Bergson-nal és Proust-tál, s végtelen a sor: Ionesco, Beckett, Joyce, Alain Robbe-Grület, Alaine Resnais, a magyar Mándy Iván stb. Valóságlátásunk és — fogalmunk megváltozott, a lineáris, ok-okozat megszabta valóság helyébe egy gazdagabb, inkább gömb alakú valóságkép lépett. Nem véletlen az sem, hogy erre inkább érzékenyek az emigráns, saját egyértelműnek hitt kultúrájukból kiszakított szerzők: egy más kultúrában már semmi sem magától értetődő, attól kezdve, hogy az ember rájön: egy asztalt hányféleképpen lehet megnevezni ... Főleg nagy erővel támad rá az emberre ez a felismerés egy olyan társadalomban, ahol a tizenhetedik század óta annyiféle nemzetiség él együtt — egymás 220
