Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával

Az megint más dolog, hogy teljes kétlakiságom idővel alkalmassá tett a kulturális közvetítésre, a kettős „nagykövetség”-re. S ez a gyakorlati haszon. Bár a mai napig furcsállom, hogy ennek igazán sehol sem örülnek, inkább félnek tőle. Hogy ahelyett, hogy mindkét világ maximálisan kihasználná az én kettős látásomat és többlettudomásomat, továbbra is inkább görcsösen és makacsul a saját belterjes s abszolútnak hitt értékrendjét akarja a másikra erőszakolni . . . S még a legjobb barátaim is folyton a saját sérelmeik ügyében akarnak megnyerni, pártatlanságomat nem szeretik. Sőt, olykor kimondottan „árulás”-nak tekintik . .. Holott aki nomád, az nem lehet egyúttal paraszt is! A legtöbb ember nem tanulni kíván, hanem győzni és meggyőzni. Tükörré tenné a világot, hogy mindenhonnan a saját igaza nézzen vissza rá ...

Gyakran felbukkanó motívum a valóság belső, rejtett lényegére, mozgatójára, rendező elvére utaló valami, mely a „színfalak mögött” működik — ellenünkre vagy mellettünk — de a tudatunk, a „hozzáférhetőségünk" nélkül. .. „a széthullt részeket valami egyberántja” — írod a folyton valami más-ban. Mondanál erről többet? Mi ez a valami: ős-princípium, metafizikai abszolú- tum, predesztináció, a „megnevezhetetlen” isten?

Hogy mi ez a Valami? Hát, igen, már az előbb is szó esett róla, hogy soha nem lehet igazán kimondani.. . Isten? Nem tudom. Nem vagyok, nem is voltam soha istenhivő, bármelyik egyház fogalmai szerint. Talán inkább azt mondanám, hogy hit szempontjából is eklektikus szeretnék lenni, nyitott és kíváncsi: nem hiszek semmit, de előre nem is vagyok hajlandó semmit sem kizárni. Ez a magatartás bizonyára akkor alakult ki, amikor — érettségi után, első egyetemi éveim alatt — az utrechti egyetem hivatalos parapszichológiái intézetével működtem együtt: hipnotikus médium voltam. Az ún. „kilépés” jelenségét igyekeztek nálam mesterséges úton, laboratóriumi pontossággal felidézni. Ebben az időszakban nagyon sokat foglalkoztam a Hollandiában — nemcsak Hollandiában, a Szovjetunióban is! — komoly tudománynak számító parapszichológiái egyéb ágazataival is: telepátia, jövőbelátás, telekinézés stb. Később abbahagytam, mert az egyébként minden emberben potenciálisan meglévő paranormális képességekre való túlzott koncentrálás elvonta energiámat az írástól — a paranormális képességek központja azonos a művészi alkotáséval — és én inkább írni akartam. Viszont olyan izgalmas élményeim voltak, hogy egyszer, s mindenkorra meggyőződésemmé vált, hogy a halállal nem érhet véget az élet, s hogy lesz majd egy időszak, amikor már nem beszélünk parapszichológiáról, hanem csak: pszichológiáról, vagyis: sokkal jobban megismerjük az emberi tudat ma még rejtett, térrel és idővel dacoló tulajdonságait. Sőt, majdnem biztos, hogy a válaszok nem a vallás, hanem a legegzaktabb tudományok: a fizika, az űrkutatás, a kémia felől fognak érkezni.

A Szovjetunióban például parapszichológiái kutatásaival legmesszebbre Vaszil- jev professzor jutott el — s teljesen materialista alapon. Ezért mindig ingerel, ha a hazai újságokban valaki kirohan az ilyen vagy olyan „áltudomány” ellen. Mert lehet, hogy ez az „áltudomány” holnap már hivatalos fakultásként jelenik meg az egyetemeken. Iszonyú önelégültség kell ahhoz, hogy valaki is komolyan elhiggye magáról — és magunkról —, hogy már mindent tudunk, és van olyan zárt eszmerendszer, amely mindenre megadja a pontos választ... Nagy hiánycikk az „izzó figyelmen” alapuló kíváncsiság. Az a vágy, hogy egy életen át közelítsünk: igazi önmagunk, s egyúttal afelé a Valami felé. Ami talán egy és ugyanaz.

A legborzalmasabb az az ember — mindegy, öreg vagy fiatal — aki valahol a tizennyolcadik éve körül lecövekelt, s azontúl se érzelmileg, se tudatilag egy tapodtat se mozdul tovább. De ugyanakkor mindent tud ... Szerintem csakis az, aki vállalja a megpróbáltatást, hogy szinte naponta vesse le előző énjei bőrét, naponta szülje újjá magát, válhat végül is azzá, aki. Erre utal egy másik verssor: „végleges a tudás útja”. Az önmagává teljesedő ember nem zsugorodhat vissza régi öntudatlanságába. Látni kényszerül most már mindig — holott ez a látás fáj. Kicsit mé219