Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával
ség. Talán ... ha valaki tényleg egyidejűleg tanul meg két nyelvet. Én csak rátanultam az egyiket a másikra, mert elég erős bennem a papagáj-készség, a mimikri képessége, hiszen még sokkal később éppen ilyen szolgaian sajátítottam el a franciát. Sőt, amikor még a szüleimnél laktam, az északholland Alkmaar-ban, az ottani tájszólás ragadt rám, aztán, mikor Nijmegenben, Dél-Hollandiában jártam egyetemre, az ottani, egészen más dialektust vettem át, ami annyit jelent, hogy a holland nekem érzelmileg nem mond annyit, mint a magyar. Hiába élnék például itt, Zalában, biztos, hogy nem változna meg a kiejtésem; az anyanyelv horgonyai sokkal erősebben fognak. Persze, minden elhatározás kérdése is. Ismerek nem egy velem egykorú magyart Hollandiában, aki vagy már egyáltalán nem tud magyarul, vagy csúnyán töri. A nyakát szegve mindenáron holland akar lenni . .. S ennél még rosszabbak az ún. „konzisok”, a konzuli útleveles lányok, akik álházasságokon keresztül jutottak ki nyugatra, és már néhány hónap elmúltával keresik a magyar szavakat, így mutatva, ők már mennyire nyugatiak. Utálatos dolog. S az az érdekes, hogy pontosan ezek a magyarok nem tudnak igazán asszimilálódni, megrekednek két világ között. Ezt a témát folytatva tulajdonképpen máris egy más kérdésre adhatok választ, arra, hogy miként lehet az, hogy „még mindig” „honvágyam” van. Ez állítólag az öröm zsigmond mellényzsebében című versem következő soraiból derülhetne ki: „nem áll jól nekem ez az ország / nem ízlik ajtómnak neved”... Hát, igen. Honvágy. . Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Biztos, hogy sokban az én sorsom s így Magyarországhoz való viszonyom is merően különbözik a szokvány emigránsokétól. A szüleim 1957 nyarán kivándorlóként hagyták el az országot, és engem, a kiskorút, megkérdezésem nélkül vittek magukkal, mint egy koffert. Én nem akartam elmenni. Zenésznek készültem, zeneszerzésre jártam, konzervatóriumba mentem volna, a politikai helyzet súlyosságát éreztük, de nekem volt egy csomó jó barátnőm, először voltam szerelmes, már amennyire egy tizenöt éves bakfis szerelmes lehet, és főleg: nagyon-nagyori szerettem ezt az országot. S egyik napról a másikra egyszerűen kitéptek innen. Bizonyára tudat alatt, de végig azon fáradoztam, hogy valamiképp visszajöhessek, meg nem történtté tegyem szüleim választását. Visszagörbüljek kezdeteimhez. .. Ez mára kicsit sikerült is. Ezért egyrészt teljesen belemerültem a holland életbe, leszállva az azonosulás legmélyebb pontjáig — olyannyira, hogy maguk a hollandok engem elsősorban holland költőnek tartanak, mint ilyent is küldenek fesztiválokra, hogy képviseljem az országot —, másrészt éppen ezért sokkal élesebben tapasztaltam, hogy van egy határ, melyen nem-holland soha nem léphet át, mint azok a magyarok, akik vagy elzárkóznak a holland valóság elől és „kolbászvacsorákon”, zaftos cigányzenével meglocsolt szilveszteri mulatságokon „sírva vigadnak”, verik „turáni mellüket”, vagy görcsösen tagadják magyarságukat, és hollandabbak a hollandoknál, mint általában a neofiták. Tehát azáltal, hogy tökéletesen „átmentem” a hollandságon — világosabban meg tudom ma már húzni magyarságom körvonalait is, el tudom választani egymástól tisztán, nem csak a két nyelvet, a ikét világot is, melyben egyszerre élek — s ez a kettős kívülállás, rálátás mentett meg a skizofréniától — holott ugyanakkor magányossá is tett. Nem illek bele többé homogén közösségekbe, nacionalista magátólértetődésekbe. A tudás, a látás kitaszítottságot is jelent. Csak hasonló élményekkel rendelkező partnerekkel tudok erről kommunikálni. Mint ahogy a szabadkőművesek mondják: A titkot csak annak lehet elmondani, aki már ismeri. Ami tehát nem egy versemben „honvágynak” tűnik, igazán nem az, hanem ennek a végleges belső magánynak, a kétéltűség meg-nem-oszthatóságának a szomorú tudata ... Hogy Hollandiában magyar vagyak, Magyarországon holland, holott én csak egy-embernek érzem magam. S mint régebbi, 1973-as kötetemben megírtam: „te- relőúton halálig”. Nem véletlen, hogy annak az életrajzi könyvemnek, ami talán majd valamikor a Gondolat-nál megjelenik, máris ezt a címet adtam: Egy testben két lélek. 218
