Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával

Hollandiában élve — több mint húsz éve — valóban úgy érzed: „sorvad az anyanyelv ínye”? S ennek a fenyegető leépülésnek veszélye csalja elő az olyan keserű felismeréseket, mint „nem áll jól nekem ez az ország / nem ízlik ajtómnak neved”? A „félregombolt élet” metaforája csak nem honvágyra, beilleszkedési nehézségekre utal — annyi idő után? Éppen nálad, aki magyar származása ellenére képes volt megépíteni teljes értékű holland (költői-írói) személyiségét is . ..

Azt, hogy szószerint milyen romlékony dolog a nyelv — még az anyanyelv is, azt igazán csak azok tudhatják, akiknek ez mindennapos problémája, azaz: a kint élő magyar írók és költők, és, persze, nem csak a magyarok, a Hollandiában lakó chilei menekült szerzőik, az angol nyelvű áttelepültek, avagy az északon megrekedt törökök, marokkóiak, indonézek és Lela Zeckovic, újvidéki-horvát költő-barátnőm ugyanezzel a gonddal küszködik. Tudja azonban az is, aki nyelveket tanult és nincs meg rá a lehetősége, hogy gyakran tartózkodjék élő közegben. Nagy Pál, a párizsi Magyar Műhely egyik szerkesztője mondta valaha, milyen lényeges, hogy a kint élő szerző esténként, közvetlenül elalvás előtt magyar szöveget olvasson. Ez furcsának tűnhet, de igaz. Akkor a legfogékonyabb az ember emlékeket megőrző kincseskamrája: a tudattalan, illetve, a tudati felhám alatti fél-tudat. Ott köthet meg újra és újra az anyanyelv málladozó cementje. Nektek az, hogy magyarul beszéltek, tudtok, természetes dolog. Nekünk: tudatos, kemény munka. Pláne annak, aki teljesen kétnyelvű. Nálam különös probléma, hogy szüleim serdülő koromban vittek el Magyarországról, tizenöt éves voltam 1957 nyarán. Ez veszélyes kor: az ember már valaki, de még senki. Roppant könnyen és gyorsan megtanultam hollandul, annál is inkább, mert előzőleg nem tudtam semmiféle más nyelven, s így nem is vegyítettem semmivel. Anyámék, akik jól beszéltek németül, többek közt azért nem tanultak meg igazán jól hollandul, mert végig keverték a két egymással nagyon rokon nyelvet. . . Emellett valóban érdekelt a holland, nagyon szeretem a nyelveket, és azt hiszem, nincs szép vagy csúnya, gazdag vagy szegény nyelv; minden nyelven lehet nagyszerű dolgokat csinálni. Érdekes, például, hogy a hollandok mennyire nem ismerik és értékelik a saját nyelvüket, lenézik inkább, folyton azt mondogatják, hollandul nem is lehet jó verseket írni. Számomra fantasztikus kihívás volt megmutatni, hogy: igenis lehet, ezért is kezdtem el tizennyolc éves koromban hollandul is írni és közölni.

Más dolog, persze, hogy az, amit hollandul írok, valóban egészen más, mint magyar verseim, alkalmazkodik tartalmilag és formailag a holland nyelv absztrakt szárazságához, filozófiai szabatosságához, intellektualizmusához — míg magyar verseim inkább zeneiek, metaforikusak. A holland nem zenei, nem ritmikus, rímlehetőségei régen kimerültek, és nem bírja el a bonyolultabb képeket, inkább realista, lineáris. Józan. De ebbe a közegbe belemerülve én is magamban egészen új szempontokat és lehetőségeket fedeztem fel, s a két nyelv ma két különböző „én”-t tükröz és fejez ki, és biztos, hogy ha lehetne még több nyelven egyszerre írni, még többfajta „én” merülne föl az ember mélységeiből. Ez a fajta gazdagodás azonban egyben veszélyes játék is. Nem véletlen, hogy a legtöbb kint élő magyar költő idejekorán „választott”: magyar akar-e maradni, vagy átmegy „idegenbe”... Kötéltánc ez, mely ha nem vigyáz az ember, tényleg skizofréniába torkollhat... Nálam még bonyolítja a helyzetet az, hogy holland—magyar nyelvi világom mozaikszerűen állt össze, s a természetellenesen egyberagasztott lapok állandóan széthullással fenyegetnek. Mivel idehaza csak egy osztály gimnáziumot végeztem, kimaradtam abból a korból, amikor az ember az értekező próza szabályait sajátítja el, s a pontos magyar fogalmazás vérévé válik. Az akadémikus nyelvet és már csak később, kint, könyvekből tanultam meg. Ugyanígy hiányzik hollandul a gyereknyelv, az óvoda, az általános iskola speciális nyelvezete, ezt is utólag, és éppen annyira mesterségesen kellett bepótolnom, kialakítani egy olyan intuitív nyelvérzéket, ami eredetileg nem volt meg bennem. Ezért valahol hazugság is az, hogy létezik igazi kétnyelvű217