Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Péntek Imre: Két nyelven, két kultúra költőjeként... - beszélgetés Dedinszky Erikával
tének, költői személyiségének „hátterét” képezi. A beszélgetés később — a szerző közreműködésével — nyerte el végső, írásos formáját. Kötetedet olvasva óhatatlanul megakad a szem azokon a sorokon, amelyek a vers/beszéd létrejöttéről, céljáról, értelméről szólnak. Három nagyon jellemző — s talán egymást kiegészítő — idézetet találtam, olyan ars poeti- ka-szerű megnyilatkozást... Az egyik szerint: „. ... szó-kavicsok gyűjtögetése az írás . . .” (húsvét), másutt pedig (szél-csend) ilyen megfogalmazásokra akadtam: „föld fölött járok mert forró a föld > úgy írok mint aki néz vagy hallgat...” „természet után írok természetem után” Hogyan tudnád prózára fordítani ezeket szituatív és metaforikus Urai közléseket? Egyáltalán: ki a költő szemedben, s mit jelent számodra az Írás? Szerintem a költő az az ember, aki köznapi nyelven nagyon nehezen tudja kifejezni magát. Az átlagembernél nem jobban: rosszabbul, zavarosabban fogalmaz. Legalábbis, ő úgy érzi. Amit mond, soha nem fedi azt, amit magáról vagy a világról közölni szeretett volna. Verseiben új, szabatosabb, autentikusabb közlésformát keres, belső valóságának jobban megfelelő valóságot szeretne teremteni. Ezért nagyon nehéz válaszolni a kérdésre, hiszen minden „prózai” válasznál kifejezőbb — nekem — az a nehezen megtalált sor, hogy: „szó-kavicsok gyűjtögetése az írás”. De azért megpróbálom. Sokszor éreztem úgy, hogy az a vers, amit meg akarok írni, már valahol létezik, elementárisán és alaktalanul, mint ahogy a búzacsírában is tulajdonképpen már ott van a teljes búzaszem — csak épp ki kell, hogy fejlődjön. A költő dolga, hogy a már meglévőt összeszedje, összerakja, láthatóvá tegye, hozzáférhetővé mások számára is. Megteremtse kibontakozásának „biológiai” feltételeit. Lehet, hogy ez igen romantikus felfogás, tizenkilencedik századi misztika. De tény, hogy minden költő ismeri az ún. „evidencia” fogalmát és élményét. Néha — sajnos, nem elég gyakran! — sikerül a vers. Az ember úgy érzi, nem is ő írta, a saját agya és érzékenysége csak anyaméh volt, melyből valami teljesen ép és kész, többé ki nem javítható kis univerzum siklott a világba. De ugyanúgy ismeri a költő ennek szomorú ellenkezőjét is, hogy bizonyos Valamiről képtelen kimondani az utolsó szót; képtelen megírni azt a verset, ami a világ összes versét ezentúl fölöslegessé tenné. A Valami körül csak cirkálhat, néha olyan közel kerül hozzá, hogy szinte perzseli a bőrét, de igazán soha nem hatolhat belé, nem mondhatja ki. Sőt, ha megkísérli kimondani az emberi nyelv hétköznapi szavaival — még távolabbra lökődik tőle. Ezért az „evidens”, kerek vers is csak ideig-óráig csillapítja a szomjúságot. Azért zárul ezt a vers ezzel a sorral: „a mély szakadék szélén holtig üvöltünk”. Egyébként kicsit ugyanerre a jelenségre utal a szél-csend néhány képe is: „természet után írok / természetem után”; a zsdanovi szocreál azért nem bizonyult járható útnak, mert nem vette tudomásul, hogy az ember belvilága csakúgy a „természethez” tartozik, mint a fák, a városok, vagy a közgazdaság, s hogy művész akkor ábrázolja hűen a valóságot, ha a saját mikro-kozmoszából indul ki, mert csak azt ismerheti igazán; „föld fölött járok mert forró a föld / úgy írok mint aki néz vagy hallgat”: ez a két sor pedig már inkább erről a belvilágról szól. A mindennapi élettel s a „földi”, emberi kapcsolatokkal sokszor együtt járó csalódásokról, melyek szorongást, fizikai menekülés-reflexet kelthetnek; az ember ilyenkor inkább a saját, a valóság bérházainál épebb és gyengédebb, képi és nyelvi fellegvárába vonul visz- sza, és mivel a hétköznapok szavaival valakinek nem tudta „elmondani” magát: ír. Olyan meta-kommunikációt kíván létrehozni, mint amely csak egy-egy váratlan pillantásban vagy sokatmondó hallgatásban derenghet fel... 216
