Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

már elég hamar, a színházban, nyilvánosan, a társulat előtt is többször bejelentette, hogy én itt az ő személyét képviselem, és ha én bármilyen változtatást végzek a szövegen, az úgy tekintendő, mintha saját kezűleg változtatta volna. Az egyetlen mód, amivel ezt a bizalmat meghálálhattam, hogy soha-soha nem vettem igénybe. Ha a próbán a rendezőnek vagy a színészeknek valami észrevételük, javaslatuk volt, azt velem közölték, és ha indokoltnak tartottam, ilyen minden darab próbáin természetes, felmentem Illyéshez, és kértem, teljesítse a kérést. Magam soha egy „a”-t vagy egy „s” betűt nem változtattam. Ezúttal is így tettem. Felhívtam Illyést, hogy szeretném felvinni hozzá a szöveget, ellenőrizzük egy-két pontját, hogy leadhassam a példányt végleges gépelésre, ö kissé türelmetlenül azt felelte, hogy gépeltessem le, majd azután átnézi. Én nem éreztem helyénvalónak, hogy a gépírónő küszködjék egy kézírással, amelyen én sem ismerem ki elég jól magam, meg aztán a példányt, amelyet a színház türelmetlen izgalommal vár, és még a felettes hatóságoknak is el kell küldeni, szeretnénk legalább annyira véglegesnek látni, hogy eleve hibásan gépelt részek ne legyenek benne. Illyés ezt szinte meg sem akarta hallgatni, egyre türelmetlenebb lett, végül félbeszakított, hogy neki fontosabb dolgai vannak, kurtán elköszönt és letette a telefont.

Soha közöttünk ilyen barátiatlan beszélgetésre nem volt példa. Remegett a kezem, mikor letettem a kagylót. Kóvályogtam, szédültem, nem értettem az egészet. Nyilvánvalóan igazam van. Ha felszaladok, megnézi a kéziratot, másfél perc múlva újra az utcán vagyok, ő is megszabadult minden gondtól, a többi pedig most már fut a maga egyenes sínéin. De hát a lelkiismeretem érezte, hogy ez hazugság, azért voltam olyan nyugtalan. Nyugtalan? Pánikban voltam. Eszembe jutott Pirandello, a Non si sa come-ja, a Nobel-díja évében írt darabja a vétlen bűnről. És Hamlet bocsánatkérése Laertésztől:

„Mentsen ki annyiban nemes szíved,

Hogy háztetőn nyilat lóvék keresztül S öcsémet érte.”

És ezt is végtelen ostobaságnak éreztem. Engem most ez sem mentett fel. Vétkesnek éreztem magam. Mi az ördögöt lövöldöz ez a Hamlet nyilakat a háztetőn keresztül, mikor ott emberek járnak? Nekem kellett volna észrevennem, hogy rossz vágányon vagyok. Nyomorult félórát vagy órát tipródtam, mikor megszólalt a telefon. Flóra asszony volt. Mentőangyal. Elnézést kért Gyula előbbi idegeskedéséért, de nagyon rossz idegállapotban van, és kéri, ne haragudjak rá. Én nagyon szégyelltem magam. Csak nem képzeli akár ő, akár Gyula, hogy én bármiért, nem ilyen semmiségért, Gyulára megharagudhatok. Ráadásul mikor hibásnak érzem magam. Később az is tisztázódott, hogy valószínűleg félreértés történt, Gyula bizonyára azt hitte, hogy én az egész darab átnézését kérem. Ez az idegen szívnek talán gyermeteg intermezzo volt, a rendkívüli állapot egyik jele. De csak az egyik.

Néhány nap múlva lementem Kaposvárra a Kegyenc bemutatójára. Hazajövet jó alkalom volt felhívni Flóra asszonyt, hírt vinni a bemutató eseményeiről. Nem tudtam, hogy Illyés is ott tartózkodik valahol a telefon közelében, átvette a telefont, nagyon melegen üdvözölt, és ő is arra kezdett kérni, hogy ne haragudjak. Én megpróbáltam többször félbeszakítani, nem engedte. Erélyesen rám szólt, hogy ne szakítsam félbe. A mi barátságunk, mondta, több, mint barátság, több, mint vérségi kapcsolat, ebben nem szabad foltnak lenni. És elkezdett arcomat pirító szép mondatokat mondani rólam. Ki nem szereti hallani, ha dicsérik? Mégis, így, ilyen egyenesen és váratlanul, zavarba ejtő. Az angolok a felköszöntőt és a pirítóst egyformán toast-nak hívják, talán mert akit felköszöntenek, úgy pirul. Én azért is erőlködtem, hogy félbeszakítsam, mert eddig ennek a baráti kapcsolatnak sohasem volt ilyen érzelmes kifejezése. Eddig egy férfias, szemérmes barátság hangját hallottam, amely inkább ironikus volt, mint érzelmes. Pedig a nagy hullámzásnak ez a másik fázisa a hátralevő, fájdalom, már nem hosszú időben többször megismétlődött. No209