Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)
la, nem a „schopenhaueri” egyéni halál. Így értette azt is, hogy nem akar egyéni ügyekkel foglalkozni. Mirella a műben inkább csak a Padre konfliktusának magánéleti párhuzama. Annak keserűsége, hogy a szíve és esze diktálta tett helyett, az élet realitása — nem a Nóra korában vagyunk — kiegyezésre kényszeríti. Hátravolna még magának a megírásnak története, beszámolni Illyés személyéről ez alatt az 1982-es munka alatt. Ezt nemcsak azért nem kívánatos részleteiben követni, mert Illyés maga is, ebben az esetben is, ódzkodott a magánéleti írástól, de azért sem, mert ezzel olyan sebhez nyúlok, amely, könnyen lehet, legjobban nekem fájna. Illyés egészségi állapotának gyöngülése a darab készüléséhez rendkívüli körülményeket teremtett. Eddig a Dupla vagy semmi íródott a legnehezebb körülmények között, a Kiegyezés erre szinte ráduplázott. Fáradékonysága korlátozta a megbeszélések idejét. Maga az írás is sokkal kisebb egységekben készült, mint korábban, és nem is olyan folyamatosan. Rapszodikusabb volt a dráma írásához való viszonya is. Nagyon nagy kedvvel fogott hozzá, aztán egyszer csak elvesztette a türelmét, irritálta a témával — a lehetetlennel — való küzdés, szeretett volna hátat fordítani az egésznek. De hát úgy látszik, az írás is olyan, mint a szerelem vagy a háború, kezdi az ember, amikor kedvet érez hozzá, és abbahagyja, amikor lehet. Melyik íróval nem esik meg, hogy egyszer csak szembefordul a saját munkájával, amelyet annyira szeret, és amelyet olyan lelkesen kezdett. Vagy mert egyszerre nem tudja folytatni, nem találja a megoldást, vagy mert hirtelen elbizonytalanodik, hogy jót ír-e, vagy mert úgy érzi, nem az jött ki belőle, amit elképzelt és így tovább. Ilyenkor néha még meg is gyűlöli az írását, és kereseríti még az is, hogy egyáltalán írásnak szánta az életét. Pedig talán csak túldolgozta magát. Aztán mikor a bukta- ' tón túljutott, jön újra a lelkesedés, a kézdörzsölő öröm. Ez természetes jelenség, ilyennek számos írónál voltam tanúja. Illyéssel is, korábban is, előfordult, hogy elkedvetlenedett, aztán, mint most is, újra nekibuzdult. De ezúttal ez a hullámzás szélsőségesebb volt, a meg-meglóduló szél mélyebb rétegekből dobta, korbácsolta fel a vizet és ijesztgette felborulással azt a gyönge vitorlást, amelyet a fájdalomtól hányódó tó éppen hullámai hátán vitt. Ez a gyönge vitorlás ezúttal én voltam. Hadd mondjam itt el én is azt a mondatot, amely névadó ősömnek, a bibliai Józsefnek is a szabadulást hozta: „Bűneimről emlékezem ma.” Tizenöt éve voltam Illyés Gyula dramaturgmunkatársa, és — helyemben ki ne büszkélkedne el vele? — barátjának nevezett, és ezt a barátságot megannyi jellel tanúsította. Ezeknek az esztendőknek során sok-sok beszélgetést folytattam vele, és sok-sok vitát is. Mikor készülő mű dramaturgiai kérdéseiről volt szó, ezekben a vitákban én legtöbbször advocatus diaboli, az ördög ügyvédje voltam, ellentmondásaimmal, kérdéseimmel igyekeztem kikényszeríteni a megoldáshoz szükséges választ. De voltak magánbeszélgetések is, ahol ugyancsak ütköztettük néha a nézeteinket. Ezek a beszélgetések, viták számomra valódi élményt jelentettek, de úgy tapasztaltam, ő is kedvét lelte benne, mert különféle nyilatkozataiban hol azt mondta, hogy a velem való eszmecsere olyan, mint valami „engrenage”, fogaskerékszerkezet, amelyben az egyik fogaskerék hajtja a másikat, hol azt, hogy gondolataink olyanok, mint a közlekedő- edények. Ezekben a vitákban, rossz természetemnél fogva, hibát mindig én követtem el, néha megfeledkeztem magamról, felemeltem a hangom és heveskedtem. Ilyenkor megállított, hogy mért emelem fel a hangom, meg lehet mindezt nyugodtan is mondani. De akármilyen volt is a vita, személyes összeütközésre sem ilyenkor, sem soha semmilyen alkalommal nem volt példa. És most egyszerre. . . Mint említettem, a Kiegyezés szaggatottabban íródott, mint a többi darab. Itt- ott kiegészítéseket is írt a kész darabhoz. Már átvettem a darabot, hogy a színházban legépeltetem, mikor eljuttatott hozzám kézzel írt két oldalt, hogy ezt még tegyük bele. Elolvastam, és néhány bizonytalan pont mutatkozott benne. Nem olvasási kételyek, hiszen a kézírását jól tudtam olvasni, hanem hogy az egyik mondatból hiányzott az állítmány meg valahol egy névelő meg ilyesmi. Maga Illyés kéziratába soha egyetlen betűt bele nem „javítottam”. Több ízben felhatalmazott rá 208
