Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

szetben csak a rossz, elsősorban a hazug lehangoló, akkor is, ha akármilyen rózsaszín optimizmust hazudik is.

És ez mindjárt át is vezet a kiegyezés és a Kiegyezés hasonló ellentmondásához. Ugyanabban a monsi köszönetmondásban Illyés Gyula emlékeztet arra, hogy a tragédia a költészet számára nem ugyanazt jelenti, amit az általános szóhasználatban. A költészetben a tragédia nem egyszerűen katasztrófát jelent: „A jóra törő küzdéskényszer mindennel szemben, még az elfáradt, elaggott istenekkel szemben is, halálig, sőt azon túl — a költői kódexben ez a tragédia. A legizgalmasabb útkeresés az úgynevezett lehetőségeken is kívül. Nem elfogadása annak, ami elkerülhetetlen.” Tudatosan vagy sem, ez — szemben az általánosan elterjedt lessingi tragédiafelfogással — a görög tragikusok (Szophoklész) szemlélete. És erre a kulcsra mindjárt nyílni kezd a Kiegyezés ellentmondásainak lakatja.

A Kiegyezés írásának idején ugyanis éppen úgy feszült benne a kiegyezés kérdésének ellentmondása, mint korábban a pesszimizmusé. Hogy milyen társadalmi hatásokra, annak kutatása nem ennek az írásnak a feladata. Azt mindenesetre tanúsíthatom, hogy az egyébként is átmeneti korunk hazai ellentmondásai mindvégig erősen foglalkoztatták. A fasizmus idején a társadalmi állásfoglalást illetően minden egyszerű volt. Vagy Hitler mellett állsz, és akkor ellenség vagy, vagy ellene vagy, és akkor barát. Az már mellékes volt, hogy szocialistaként, polgárként vagy egyszerűen hazafiként, humanistaként vagy üldözöttként állsz ellen, ha ellene vagy, együvé tartozunk. A háború után már e tekintetben bonyolultabbá vált a helyzet, de mégis leegyszerűsítette, hogy a Rákosi által képviselt államvezetési módszerrel végül is nemcsak a „demokraták”, de saját párttagságának nagy része is szembefordult, olyan kommunisták is, akiknek egy része ma éppen az állam vezető posztjain áll. A helyzet igazi ellentmondásai a hatvanas évek közepe felé kezdődtek, amikor egy újfajta gazdasági és demokratizálódási folyamat elindulása más vonatkozásokban is megszüntette a vagy-vagy könnyű eligazodást. Megszűntek a „dogmatikus” marxista igazságok, rést kellett ütni olyan falakon, amelyeken túl a hagyományos felfogás szerint már kapitalizmus van. Nem lehet azt mondani, hogy ez a szocializmus ugyanaz, amelyet az ötvenes évek szemináriumain tanultunk. De az sem igaz, hogy ez valamiféle kapitalizmus. Hasonló ellentmondások kerültek elő Helsinki nyomán a világpolitikában és az ezzel kapcsolatos külpolitikában is. Hyen társadalmi és történelmi körülmények között vetődött fel Illyésben a Kiegyezés alapproblémája. Mért tragikus Illyés számára ez a kérdés? Hogy fogalmazta ő annak idején a kérdést? „Nem elfogadása annak, ami elkerülhetetlen.” „Jóra törő küzdéskényszer mindennel szemben, még az elfáradt vagy elaggott istenekkel szemben is, halálig, sőt azon túl.” Ma egy kissé kísértetiesen hatnak ezek a szavak. De nem elfogadni azt, ami elkerülhetetlen, akár a Padre is mondhatta volna a darabban. Korábban említettem egy konferenciát, amely néhány hónappal a Kiegyezés bemutatása után folyt le, amelyen filozófusok és történészek vettek részt, és amelyen történetesen nekem kellett elnökölnöm. Felszólalásában a filozófus Ancsel Éva kifejtette, miben látja korunk drámai hősének konfliktusát. Abban, elemezte, hogy nagy távlatban erkölcsileg igaza van, de az adott helyzetben nincsenek meg a feltételei igazsága érvényesítésének, és ezért el kell buknia. Voilá.

Nem akarom hosszúra nyújtani a szót, az ellentmondás a kiegyezés kérdésében Illyés számára világos. Ha summáznom kellene a lényeget — bizonyára némi leegyszerűsítéssel —, így fogalmaznék: leninisták szerint minden kompromisszum megengedhető, amely nem jár elvi engedménnyel. Illyés a fordítottját mondja: Elvben bármilyen kompromisszum jogos, gyakorlatilag nem. Öt nem a kompromisszum ideológiája érdekli, mert ő a kompromisszumban az ember, vagy ha úgy tetszik, az élet egyik már-már biológiai fundamentumát látja, öt egyes-egyedül az érdekelte, hasznára válik-e a kompromisszum a népnek, adott esetben a magyarságnak, vagy kárára. És hogy ő mit értett népen és magyarságon, azt itt már nem szükséges taglalni. Mert természetesen amikor Illyés drámai konfliktusról, tragédiáról, élethalálról beszél, mindig a társadalmi, népi konfliktus izgatja, a közönség élete-halá207