Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

Mikor a Dupla vagy semmi elkészült, és a színház (Pécs) hozzákezdett a bemutató előkészítéséhez, a rendezőt, Sík Ferencet, és a jelmeztervezőt, Schaffer Ju- ditot felkísértem Tihanyba Illyésékhez, hogy ott a költőtől magától szerzett tájékoztatásból, kérdéseikre kapott válaszokból, benyomásaikból képzeletük közvetlen ihletést nyerjen a mű színpadra teremtéséhez. Mikor a befejezésre terelődött a szó, hogy miután a halál elviszi a költőt, a bábok megdöbbennek, mit műveltek, és fo- gadkozva, hogy ezentúl másképp lesz, újrakezdik a játékot, a két művész megjegyezte, hogy van már bizonyos elképzelésük, hogyan fejezzék ki színpadon a befe- jejezés optimizmusát. Illyés elálmélkodott: miféle optimizmusról beszélnek? Ez a legpesszimistább befejezés, amelyet a darabnak adhatott. Hogy minden háború után ugyanaz történik: az emberiség szégyenli, bánja, fogadkozik, hogy soha többé, mindent elölről kezd. Aztán folytatja is egészen a következő háborúig. A két művész megdöbbent: ők egész másképp értették a befejezést. Akkor Illyés hivatkozott Camus 1942-es Sziszüphosz-ára, amely éppen ennek a magatartásnak a taglalása. (Ráadásul a Le mythe de Sisyphe szerint Sziszüphosz ebben a reménytelen ismétlésben még valószínűleg jól is érzi magát.)

A közhely Illyés optimizmusáról az én szememben éppen olyan gyermeteg, mint a Kiegyezés bemutatóján elhangzott néhány megjegyzés Illyés pesszimizmusáról. De hát ha nem értik az ellentmondásait, mért nem kérdezik meg őt magát?

1965. június 3-án a Költészet Nemzetközi Nagydíjának átvételekor Illyés Gyula erről egyebek közt a következőket mondta: „Azok, akik egyszer teljes egészében megismerik az irodalmat, melynek én is csak olyan képviselője vagyok, mint egy erdőnek egy jó széláramba került levele, tán okulással döbbennek rá, volt egy lírai költészet Európában, amely századok óta ezt a tragikus helyzetismeretet sugározta. Ami a modern költészetnek is sajátja az egész világon. Amely költészetnek alapállása szinte porondra lépése óta az emelt fejű pesszimizmus, amelyet sokan a mai európai líra fő jellemvonásának tartanak, de amely mégsem pesszimizmus, mert hiszen ellenáll és följebb néz.

A magyar lírának az a bizonyos tónusa, amelytől egy-egy nép zenéje is egyé- niesül: a halál, illetve a halálraítélés élménye. Nem az egyéni halál schopenhaueri tudatosítása. Azé a »modern« közhalálé, amelytől Kafka látomásai és a genocidák rémtettei nyomán az egész emberiség retteg, még mindig hátrálva, sarokkal keresve a menekítő utat. Honnan a magyar költészetnek ez az, ismétlem, nem tegnap kelt sajátossága? Igaz, a magyar szomszédaitól erősen különböző nép, incompris, már csak azért is, mert nyelve — a baszk és a finn példájára — egyedül áll Európában: se nem germán, se nem szláv, se nem latin. De hisz aki él, mind »különböző«, mindnyájan »incompris«-k vagyunk. S gondunk mégsem a halál.

De költőinknek igen. Az önök költőinek is. Az ő alapérzésük is a halálraítélt- ség, a pusztulás. Mégpedig nem az a shopenhaueri, hanem a közhalál.

Távol legyen tőlem a szándék, hogy a magyar költészetet valamiféle halálba vezető úton ábrázoljam avantgarde-nak. Még csak pesszimistának sem mondanám én . . . Vers nincs pesszimista. A helyzet s a hely, amelyben született, amelynek tehát jegyét viseli, az lehet sötét, lehet borús, így maga a költő is; de maga a vers, mihelyt olyan örök robbanási törvények szerint, akár az éjszakai villámlásé, kigyúl és végigcikázza a tudatot, nem hogy nem sötét, hanem éppen a sötétség dllen hat. vigasztal is gyönyörrel; a dialektikus hegeli példának legizzóbb gyémántja gyanánt. Művészetben csak a rossz — elsősorban is a hazug — lehangoló; tartalmától függetlenül. Az igazmondás minden eszközzel — a költészetével is — ködöt, homályt oszlat.”

Elnézést kellene kérnem a hosszú idézetért, de nem tartottam sem tisztességesnek, sem célravezetőnek összefüggésünkből kiragadott mondattöredékekre hivatkozni. Ügy érzem, most már hivatkozhatom az emelt fejű pesszimizmusra és arra, hogy személyében a költő lehet borús, kimondhatja minden rémületét, akár elvesztett hitét, ha igazat mond és művészettel, a mű maga akkor sem pesszimista. A művé206