Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

géről, a véleményét, ahogy a darabban írja, a „kiegyezési mintaalkotásokról”. Arany remekművét is annak tartotta, és ezért bele is írta a darabba.

Meglepőnek tűnhet Illyésnek ez a kiegyezésellenessége, hiszen a darab másik alapeszméje éppen a darwini „struggle for life” bizonyos tagadása. Nem titok —, maga is jó néhányszor elmondta —, Illyés nem volt marxista. Tagadta, hogy az élet, a fejlődés alapja egyedül a harc, a küzdelem. Nem hitt abban sem, hogy akár a természetben is, a küzdelemben mindig az értékesebb, az életképesebb egyed vagy csoport marad felül, és az viszi tovább a fejlődést. Amiben pedig századunk elején még sok író (például Shaw) hitt, de legfőképpen hittek benne, Nietzsche nyomán, Hitler teoretikusai (Alfred Rosenberg). Darwin mai bírálói is kifogásolják, hogy elmélete nem számol a véletlennel, természeti katasztrófák elpusztíthatnak értékesebbeket, míg a silányabbak, amelyeket elkerült a katasztrófa, tovább fejlődhetnek. A népvándorlásban egy-egy értékesebb törzs olyan nagy tömegű alacsonyabb rendű törzsek közé sodródhat, amelyek elpusztítják, míg valahol a széleken értéktelenebbek is szerencsésen továbbjuthatnak. És így tovább. Már a Tiszták-at az az aggodalom diktálta — és mint utólag a töredékek publikálásánál kiderült, évek óta foglalkoztatta, hogy hatalmasok erőszaka a náluk értékesebb gyengét is elpusztíthatja. Azt vallotta, és Padrénak Ramonnal való összecsapásában bele is írta a Kiegye- zés-be, hogy a természet „nemcsak a harcra ad példát és tanácsot. A békülésre még többet”. És hogy még az alku is lehet hősi tett, ha életveszélyben hozzák létre. Magam is részt vettem egy televíziós megbeszélésen, amelyen azt fejtegette, hogy az osztályharcot is ezért nem fogadja el a társadalmi fejlődés egyetlen alapelvéül.

Farizeusság és szégyellnivaló volna tagadni, hogy a darab megírását mai kérdések is szították, és természetesen a beszélgetésekben mai kérdések is vita alá kerültek. Amikor például a magyarság nemzetközi presztízsének a hetvenes évektől való megnövekedéséről volt szó, Illyés ezt elsősorban a magyarság igazának, erkölcsi és szellemi erejének tulajdonította, én ebben nagyobb szerepét láttam gazdasági eredményességünknek és a vele összefüggő demokratizálódásunknak. De az olvasó egyrészt nem az én véleményemre kíváncsi, másrészt ne kerüljük meg a lényeges kérdéseket. Az áthallások a mához és persze nemcsak a mához, a holnaphoz és a mások holnapjaihoz is, nyilvánvalóak. Nemcsak az alapkérdésekben, hanem itt-ott a részletekben is. A „baráti sírok megkoszorúzásának helytelenítéséről” éppen a darab elkészülte után tett néhány „Dugovics Titusz-i” nyilatkozatot. De az áthallásokban a „nem”-ek mellett az „igen”-ek is tisztán csengenek. November negyedikén (1982) a Tiszták nemzeti színházi bemutatóján az előadás kezdete előtt elfogott egy pillanatra, hogy a kiéleződött világpolitikai helyzetre való tekintettel szeretne a darabba a megegyezés szükségességéről néhány mondatot pótlásul beírni. Mi akkor már megkezdtük az előkészületeket a Kiegyezés bemutatására, de természetesen örömmel fogadtunk minden további javítást. A kiegészítéseket, amelyeket még néhány újabb, más természetű kiegészítés is követett, megkaptam, és természetesen bekerültek az előadás végleges példányába.

Nem szeretnék akárkit is kioktatni Illyés Gyula eszmei világáról, de a vele való másfél évtizedes állandó együttműködés alapján kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljak — így is, csak mint dramaturg — egy kicsit ellene szólni a vele kapcsolatos egyszerűsítéseknek; másrészt némiképp érthetővé tenni gondolkodása látszólagos ellentmondásait azok számára, akiknek, alapos vizsgálat híján, ez nem elég érthető.

Mintha a színházi világunk, beleértve a kritikát is, nem nagyon szeretné a bonyolult ábrázolást. Szívesebben leegyszerűsítik a költőt, így — azt hiszik — köny- nyebben boldogulnak vele, de aztán annál értetlenebbül állnak a művei előtt. Ezt legtöbbször, néha meghökkentően, éppen Illyés drámáival kapcsolatban tapasztaltam. Egyik kritikusa az Orfeusz a felvilágban befejezéséről azt írta, hogy ez a pesz- szimizmus Illyéstől idegen, ezt nyilván a színház sugalmazta neki. A Kiegyezés bemutatója után is többen hajlamosak voltak Illyés arcáról letörölni a komorabb vonásokat. és csak az optimizmust voltak hajlandók felfedezni.

2í)!j