Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

lóka. Hogy a kiegyezéssel Magyarország jobban járt, mint Ausztria, mert a magyar ipar a kiegyezés után sokkal nagyobb százalékban növekedett, mint az osztrák? De hol tartott az osztrák ipar és hol a magyar? Ha egy család Nagyidán egy héten ötszáz vályogot vet, és elhatározza, hogy termelését száz százalékkal növeli, az egy héten ötszáz vályoggal több. Ha egy téglagyár, amely egy héten százezer téglát gyárt, csak tíz százalékkal emeli a termelést, annak egy évben csupán a többlete több, mint amennyit az a család egész életében gyártani fog, a tégla és a vályog közti különbségről nem is szólva.

A másik kifogása Illyésnek a hatvanhetes kiegyezés ellen, hogy az bennünket az osztrákok mellé állítva szembefordított a nemzetiségekkel. A nemzetiségek a makacs magyar ellenállást látva, abban bízhattak, hogy velünk együtt ők is megszabadulhatnak a Habsburg nyűgtől. De mi vállaltuk a gályarabok hajcsárénak „tisztét”, nem a nemzetiségekkel, hanem ellenségükkel egyeztünk meg, és ezzel minden gyűlöletük ellenünk fordult. Megtörtént a hajó bizonyos reccsenése, és mindjárt utána a darabolás is. A Padrénak ez a jóslása persze afféle „vaticinatio ex eventu”, ahogy az eposz hajdani gyakorlatáról mondták, visszavetített, a már megtörténtből való jóslás, mint az Iliász hatodik énekében, Hektornak Andromakhéhoz intézett válaszában az „Esszetai hémar”, hogy eljő a nap, mikor Trója leomlik. Illyés annál keservesebbnek tartotta, hogy most, a következmények láttán sem világosodnak meg a fejek.

Végül, ami ezzel összefügg — és a Padre szavaiból ez is világos —, a hatvanhetes kiegyezést azért is bűnnek, történelmi bűnnek tartja, mert a magyar sorsot hozzákötötte egy bizonytalan nagyhatalom hajójához. „Odakötve a ránk és csakis ránk hagyott népnek annyi vihart látott bárkáját, ahogy a fiatalok mondják, olyan szúrágta hajóhoz, amelynek napjai meg vannak számlálva.” Állítólag Tisza István ellenezte a szarajevói merénylet után a hadüzenetet. De tehetetlen volt a bécsi szándékokkal szemben, és mikor megtörtént, a kiegyezés elkötelezettségének mechanizmusa minket is belerántott összes következményeivel együtt.

Lehet, hogy ez is afféle visszavetítés csupán, de ma úgy érzem, nem véletlen, hogy ez a kérdés most olyan makacsul foglalkoztatta. Máskor is volt példa rá, hogy egy munkához, egy drámához azért fogott hozzá, mert nem akart valamit, ami már régen sokat foglalkoztatta, kimondatlanul hagyni. Még életében írtam meg annak idején bizonyos elvi dramaturgiai kérdéssel kapcsolatban a Testvérek keletkezésének történetét. Szegeden megnézte — természetesen Flóra asszonnyal együtt — az 1952-ben írott Dózsá-ja előadását. Nagyon megdicsérte az előadást létrehozó művészeket, de a darabot nagyon rossznak tartotta. Elmondta, milyen lábtekerések és karcsavarások közben alakult ilyenné a darab, és azzal az eltökéltséggel kérte a közreműködésemet, hogy, mintegy nem akar ilyen Dózsa György-alakot hagyni maga után. Most is valami ilyet éreztem. Sok beszélgetésben emlegette korábban Arany Széchenyi emlékezeté-1, amelyet a kiegyezés jellegzetes torz-szüleményének tekintett. A nagyszerű ódában vagy elégiában „a nemzet nagy halottjának” minden nagyságát egy remekműben siratja el, halálát egy országot megrenditő csapásnak írja le, de egy szót sem ír arról, hogy hol halt meg, hogyan halt meg, mi volt az öngyilkosság mögött, ha ugyan öngyilkosság volt, hiszen — ha megalapozatlanul is — de akkor is az a szóbeszéd járta, és még ma is sokan állítják, hogy nem is öngyilkosság, hanem gyilkosság vagy öngyilkosságra való kényszerítés történt. Ahogy Illyés a darabban írta, a mestermű „a gyászdal megrendelőinek, nem a gyászolóknak” készült. Illyés ezt most mindenképp be akarta venni a darabba. Én megpróbáltam lebeszélni róla. Arany iránti tiszteletből is. Meg hogy ő írta A walesi bárdok-at is. De három évvel korábban, felelte Illyés. Érveltem azzal, hogy elüt a saját koncepciójától. A darabban egyetlen szereplő sem azonosítható senkivel. Csak a helyzetek történelmiek itt-ott, de azok is úgy, hogy más viszonyokra is általánosíthatók, hiszen azért választotta nem létező spanyolok névéit. Makacs következetességében azt éreztem, amit a Dózsá-nál, hogy nem akarja úgy letenni a ceruzát, hogy el ne mondja a véleményét a költő akár Dugovits Titusz-i — saját kifejezése — kötelezettsé204