Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

Énekek éneké-ben kétszer is le van írva a mondat: „Ne költögessétek, ne élesztgessétek a szerelmet, Jeruzsálem leányai, amíg magától nem kívánkozik.” Igaz, a szerelem sem mindig ilyen spontán fellobbanás. Gyakoroljuk ezért is, azért is, szükségből, érdekből, megszokásból, mint ahogy megszokásból nevezzük is mindezt szerelemnek. Az, amit a bibliai költő annak nevez, az valami egészen más.

Az írást sem mindig a spontán fellobbanó ihlet szüli. Sokféle okból, megbízásból, szükségletből, megszokásból, még érdekből is táplálkozhatik. Ez is irodalom, néha még igaz költészet is, de a hiteles, az ihletet adó mégiscsak a spontán születő és kivirágzó szerelem. Ezért azt hiszem, mindenki, aki irodalommal foglalkozik, tisztában van az alapélmény jelentőségével. Vörösmarty emlegette, hogy hosszú ideig hordozott magában két verssort: „Hervadása liliomhullás volt, Ártatlanság képe s bánaté.” Ez dalolt, muzsikált benne, míg végül meg nem született belőle a Szép Ilonka.

Abban maradtunk Illyéssel, hogy a következő hetekben átgondolja a témát. Kért, hogy én is gondolkozzam rajta, és januárban elkezdünk vele komolyan foglalkozni.

Január közepén került sor az első, immáron dramaturgiai természetű megbeszélésre. Ekkor azonban még mindig nem magáról a darabról, hanem továbbra is az alaphelyzetről volt szó. Illyés a dilemmát még mindig nem tudta eldönteni. A Deák Ferenc nevével jegyzett politika következményeinek bírálata szívügye, de két aggálya van. Az egyik, hogy ha ebben a környezetben játssza, a néző csupán történelmi darabot lát benne, és nem veszi eléggé észre a kérdés huszadik századi időszerűségét. A másik, hogy mivel a szereplők nem azonosítható történelmi személyek, környezetük sem lesz az, a történészek egy része ezért felvetheti a „történelmi hitel” kérdését, és egy ilyen vitához neki nincs sok kedve. A másik út, hogy a cselekményt a mába tegye, még járhatatlanabbnak ígérkezett. Olyan társadalmi érzékenységeket kellene súrolni, esetleg olyan tabukba kellene ütközni, olyan erre-arra magyarázatok ellen kellene csatát nyerni, amik az egész vállalkozást eleve reménytelenné tennék.

Illyéssel való munkám során eddig a történelmi dráma elvi-dramaturgiai kérdései, a hitelesség problémája még sohasem került elő. A Tiszták egyrészt hagyományos dramaturgiával készült, másrészt középkori francia história, eszünkbe sem jutott, hogy magyar történész a mű történelmi hitelességét kérdésessé teheti. A Dániel az övéi közt-ben pedig nem szerepelnek sem valóságos történelmi személyek, sem valóságos történelmi események, a történelem ott csupán egy helyzet, amelyben a szereplők úgy úszkálnak, mint egy tóban a névtelen halak. Ez a történet három évszázaddal korábbi volta ellenére annyira nem „történelmi” a szó hagyományos értelmében, mint a Homokzsák családja vagy a Bolhabál pusztai népe a két világháború között. Most azonban, hogy a darab — amelynek címéül Illyés elsőnek még a Rehabilitáció-t javasolta, de a következő megbeszélésen már Kiegyezés-re változtatta — 1867 utánra való helyezése került szóba, kénytelen voltam a történelmi drámáról való felfogásomat tisztázni, hogy ne riadjon vissza a témát konkrét történelmi viszonyok közt játszatni.

Ezeket a nézeteimet azóta több, a történelmi drámával vagy hasonló témával foglalkozó konferencián — történészeknek is — elmondtam. Itt röviden csak annyit, hogy elméleti dramaturgiák, esztéták, de más tudósok, néha történészek is szeretnek a drámaíróknak szabályokat felállítani, amiket a drámaíró nem is hajlandó, de néha nem is képes tudomásul venni. Már Arisztotelész is leszögezte a Poétikában, hogy az ismert mítoszokat a drámákban nem szabad megváltoztatni. Ez számára olyan szent volt, mint az újkori történészeknek a történelem. De hát tudjuk jól, hogy a drámaírók akikor is eltértek a mítoszoktól, és ahányan, annyiféleképpen mondták el ugyanazt a mitológiai történetet. (Már az öreg Homérosz is „elbóbiskolt” néha, ahogy Horatius kifejezi, mert később másképp mondta el ugyanazt, mint korábban.) Lessing megengedte, és ez lett a közhely, mint annyi más lessingi megállapítás, hogy a drámaíró „sűrítse” a történelmet. Vagyis ami valóságosan tér19:1