Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

ben több helyszínre széthúzódott, azt egy helyre, ami időben mondjuk egy fél évig nyúlt, azt a drámaíró egyetlen jelenetre vonja össze. De az angol történetírók mai napig is hiába panaszkodnak, hogy képtelenek kiirtani a közvéleményből Shakespeare III. Richárd-képét, aki a valóságban egyáltalán nem hasonlított arra a félelmetes sátánra, akinek Shakespeare festette. (Mint ahogy V. Henrik sem volt az az eszményi uralkodó, aki Shakespeare drámájában szerepel.) A tizenkilencedik század historizmusa és dramaturgiai naturalizmusa, amely még a mai témától is megkívánta, hogy semmit a színpadon, ami nem ugyanúgy van a valóságban, már egyenest a történelmi dráma értékmérőjének tekintette, hogy szövege mennyire felel meg a történelmi tényeknek. Mindebből aztán a zsdanovi útmutatásokban valóságos karikatúra lett. Pártosság címén a történelmet úgy kellett hűségesen ábrázolni, ahogy az az adott politikai szükségleteknek éppen megfelelt. (Ez a követelmény persze a történészeket ugyanúgy sújtotta.) Erre vonatkozó kínos tapasztalatait Illyés a Dózsa bemutatása kapcsán maga is nyilvánosságra hozta. Tény azonban, hogy sem Arisztotelész, sem Lessing, sem nagynevű utódaik nem tudták rábírni sem Euripidészt, sem Shakespeare-t, sem nagynevű utódaikat, hogy a drámát ne művészetnek, hanem történetírásnak vagy ismeretterjesztésnek fogják fel. A drámaíró nem önálló kutató, legtöbbször maga is történészekre támaszkodik, akik maguk is századuk, társadalmuk, a kor anyagismerete, egyéni felfogásuk szerint külön-külön is százszor ellentmondanak egymásnak. A drámaíró számára a történelem, mint minden egyéb téma, csupán ürügy, hogy elmondhassa a magáét. Ha éppen a történelemben találja meg azt az anyagot, ami a képzeletét és gondolatvilágát mozgósítja, kapva kap rajta, de ilyenkor maga a történelem alig jelent számára többet, mint az előadásban a kosztüm. Abban a történészeknek igazuk van, hogy Shakespeare III. Richárdja (vagy V. Henrikje) sokkal-sokkal szuggesztívebb, mint akárhány hiteles történelmi szakmunka. De ennek orvossága nem az, hogy korrigálásra kényszerítjük Shakespeare-t. A természetes megoldás az, hogy tudatosítani kell a közvéleményben, hogy amikor a színpadon történelmi drámát lát, az nem történetírás, hanem művészet, irodalom; aki a történelmet akarja megtanulni vagy megismerni, az forduljon a történészekhez. A színháztörténészek feljegyezték, hogy kezdetben a naiv színházi néző Angliában is, Oroszországban is, nálunk is azt hitte, mint ma a kisgyerek, hogy amit a színházban lát, az a valóság, felkiabált a színpadra, visszaköszönt a szerepe szerint jó estéttel színpadra lépő színésznek, pénzt dobált fel a színpadra, hogy a szegény lánynak ne kelljen eladnia magát. Ma már a néző tudja, hogy amit a színpadon lát, az nem természetes, hanem művileg teremtett valóság. Meg kell szoktatni a közönséggel, hogy a történelmi drámában a helyzet ugyanaz. Mert jelenleg a történelmi hitel a saját csapdájában vergődik. Addig követelte, hogy a dráma a hiteles történelmet ábrázolja, és addig szuggerálta a nézőbe, hogy a történelmi drámában a hitelességet kell keresnie, míg a néző csakugyan elhitte, hogy a színpad a történelmi valóságot ábrázolja, ami nem igaz. Mivel azonban a művészetnek sokkal mélyebb a közvetlen hatása, mint a tudománynak, mert nemcsak az intellektusra, de az érzelemvilágra is hat, sokkal inkább elfogadja a költői „hazugságot”, mint a történészi „valóságot”.

Illyés mindezt elvben elismerte, de az adott esetben ezt nem találta elég meggyőzőnek. Továbbra is tartott tőle, hogy bár a hatvanhetes polémia sarkalatos része a mondanivalójának, nem akarja erre leszűkíteni a témát. Ha meg „kibeszél” a darabból, az meg valami sandaságnak fog látszani. Ekkor felmerült az a megoldás, amit már a Bölcsek a fán-ban kipróbált, ahol összecsúsztak az idők, és görög istenek zetorok között jártak. Ettől az első pillanatban felvillanyozódott. Izgatta a képzeletét, hogy együtt szerepel mondjuk Andrássy Gyula Kossá Istvánnal és Bajazid szultán García Lorcával, ahol persze ezek a személyek nem történelmi önmagukat, hanem típusukat vagy inkább egy történelmi magatartást képviselnek. De egyelőre ez csak a képzelet játéka maradt, a döntést majd a darab konkrét konfliktusa fogja meghatározni. Ennek végiggondolása azonban még hátravolt.

A legközelebbi beszélgetésekben már az erkölcsi, filozófiai kérdések is szóba

200