Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)
CZIMER JÓZSEF Az utolsó dráma A KIEGYEZÉS SZÜLETÉSÉRŐL 1981. december 12-én az írószövetségi közgyűlés első napjáról hazatérve, hazaérve, felhívtam. Arra kért, hogy most mindjárt menjek ki hozzájuk. Azt gondoltam, személyes benyomásaimat kívánja hallani, bár tisztában voltam vele, hogy természetesen már mások is beszámoltak vagy beszámolnak neki a közgyűlésen történtekről, és ezek közt korántsem az enyém a legfontosabb. De persze azonnal kimentem, és valóban, az első kérdése az volt, hogyan folyt le az aznapi tanácskozás. Majd egyszer csak közölte, hogy egy új darab témája foglalkoztatja. Egyelőre még nem is tudja pontosan, mit kezd majd vele, de egy kép, egy jelenet van előtte, úgy érzi, egy dráma alapja. A jelenet valami olyasmi, hogy a legendás forradalmár, miután a mozgalmuk győzött, vagy legalábbis a hatalom, amely őt bebörtönözte, meghátrált, kijön a börtönből, és hazatér a családjához. Az ő emberi, politikai, társadalmi erkölcse a régi, sőt a börtönben még tán meg is keményedett, az itthoniak azonban már a hatalom berkein belül vannak, talán már be is illeszkedtek, és az Öreg puritán erkölcse ezzel a szemlélettel nem tud megalkudni. Illyés leírta a hazatérésnek ezt a képét, amelyben az öreg a saját régi otthonában mindent idegennek, nagy- zolónak, viszolyogtatónak talál. Egyelőre csak az alapélménye van meg, még azt sem tudja, hogy mindez 1867 után történik-e egy mondjuk Noszlopiék tragikus kísérletét túlélő magyarral, vagy egy mai kommunistával, aki mindhárom börtönt, Horthyékét, Rákosiékét és az ötvenhat utánit is megjárta, illetve megülte, és most sem tud megalkudni. Már itt meg kell mondanom, hogy a költő jelentkezése egy drámai témával számomra nem volt meglepő. Nem a téma maga, annak lényegével akkor még nem is voltam tisztában, de az, hogy Illyés egyszer csak közli, hogy erről vagy arról darabot szeretne írni. Első pécsi bemutatója a Tiszták volt. A Malomtó presszóban való véletlen találkozáson egy egész másról szóló beszélgetés után váratlanul azt kérdezte, ismerem-e a középkori katharok történetét. Ismertem. Felhívott a lakásukra, és ott elmondta, hogy az ő történetük foglalkoztatja a drámaírói képzeletét. (Ügy láttam, nem véletlenül: 1968 után volt.) Azóta is mindig maga vetette fel darabja témáját. Ezt azért hangsúlyozom, mert egyszer-másszor megtörtént, hogy nagy önbizalommal rendelkező ifjú és kevésbé ifjú kritikusok meg-megjegyezték, hogy ez a téma idegen Illyés Gyulától, „a témát bizonyára a dramaturg ajánlotta neki”, mint ez például az Orfeusz a felvilágban bemutatója után történt. Az igazság az, hogy egyes színikritikusoknak nem volt elég képzelőereje, hogy befogják Illyés kiszámíthatatlanul széles körű érdeklődésének távlatait. Ami pedig az Orfeusz-1 illeti, mikor Illyés felhívott, hogy szeretné elmondani új darabja témáját, még Flóra asszony is kicsit riadtan fogadott, hogy mit szólok hozzá, milyen gondolatok foglalkoztatják Gyulát. Én természetesnek tartottam, hogy őt meglepő dolgok foglalkoztatják, és örültem annak, hogy az ő korában, az ő szép koszorúival is kísérletezni akar és kockázatot vállal. Egyszer, egyetlenegyszer, a Dupla vagy semmi-nél történt, hogy én ajánlottam a témát, de az egész kivételes körülmények között, Ily- lyés egész különleges testi és lelki állapotában történt, amelyet másutt majd talán részletesebben el tudok mondani. De ott sem egészen én voltam a kezdeményező. A drámai költészet valahogy az én szememben olyan, mint a szerelem. A bibliai 198
